Tulajdonképpen teregetek

egyetlen törésnek érzem magam, ami sosem tud begyógyulni.

Olyan egyedül érzem magam. (és nem szóltam neki, hogy holnap ott leszek, nem akarok nyomulni. Mindig mindenkit mentegettem, hogy biztos ezért vagy azért nem keres, de közben akarna - hát egy lófaszt. Aki akar találkozni, az keres, egyszerű ez. Azt érzem, hogy most az időzítés nem a legjobb, és én sem vagyok túl jó formámban, és akkor meg minek találkozni. Szerintem még egy koncertre el fogom hívni, aztán ha az sem jön össze, akkor fájó szívvel, de elengedem. Az is átfut néha rajtam, hogy nem voltam jó a koncerten múlt héten, hogy a bánatos, bizonytalan, vicctelen énem volt ott, rohadjon meg az élet, de hát ilyenem is van, én is sajnálom, de bakker akkor is ez az ikertesóm ment a koncertre. És azért is rohadjon meg az élet, hogy tudok ám jófej lenni, meg röhögős, spontán, de a száz éve ismert barátokkal és barátnőkkel leginkább. Fiúk előtt eggyel zárkózottabb vagyok, tetsző és fontos fiúk előtt meg kompletten lefagyok és megnémulok. Bassza meg.) És közben még mindig rohadt sokat go...

Juj, olyan jó nap kerekedett a maiból! Reggel nem kipihenten és nem üdén ébredtem, hanem köhögve a tegnapi sok cigitől és nyúzottan. A reggeli kávé után viszont felfelé szálló ágra került minden. A vivre-ről frissen megérkezett menő szemüveges szarvasos bögréből ittam a kávét és végiggondoltam, hogy mennyire nem szeretem már az itthoni étkészletet. Elkezdtem becsomagolni a kék szettet a vivre-s dobozba, összeírtam, hogy miből hány db van, mennyibe kerülnek újonnan és feltettem kb féláron egy ikeás használt adás-vételi csoportba. Aztán feltettem a barnát is, hogy egy füst alatt menjen mindkettő - és aktiválás után kb 3 perccel elment a barna szett. Ez annyira hihetetlen, hogy amin itt nyüzgök kb 2 éve, az felrakás után 3 perccel elmegy. Évek óta utálom már ezt az étkészletet, merthogy pont ugyanaz a stílus és alapötlet csak más színben, mint amit M-val használtunk. És nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy annyira távol áll tőlem ez a szett, visszahúz, nincs közöm hozzá, ez a...

Akár szomorkodhatnék is, de most valamiért nem szomorkodom. Azt érzem, hogy nincs ez lejátszva, nincs elbéndzsózva semmi. Nem tudom, nála mi van, én előszedtem a türelmes és nem idejekorán kétségbeeső énemet és velük karöltve próbálom a napokból kihozni a lehető legjobbat. Amellett, hogy nagyon szórakoztató megint észlelni a tipikus jeleket: reggel nagyon korán felébredek, ad valami pluszenergiát minden nap már az a tudat is, hogy van, hogy él, csak nagyon keveset tudok enni, a városban RENGETEG olyan autó szaladgál, mint ami neki is van, és random beugranak pillanatok az együtt töltött időből, meg a beszélgetésekből. És van a nonstop telefonfüggés, amit utálok és ami nagyon szar. Két dolog segít azokból, amit KG mondott: az egyik, hogy abban az élethelyzetben, amiben ő van, nekem kell többet kezdeményeznem (ez mondjuk rohadt nehéz, mert tudjuk, hogy vékony a határvonal a vonzó kezdeményezés, és a taszító nyomulás között, és nem érzem ezt a határt). A másik, hogy... elfelejtettem. Ba...

Reggel már egyszer felébredtem és utána visszaaludtam még egy rövid időre, és akkor álmodtam azt, hogy Nick-kel beszélgetek Münchenben az utcán. Ő ott él, én csak ott vagyok pár napot és mond ötleteket, hogy miket nézhetnék meg, de mondom, hogy azokat már mind láttam (nem). Ahogy beszélgetünk, a válla mögött nagyon közelről felbukkan 2 arc, rosszban sántikálnak, és mielőtt még megtennék, már tudom, hogy meg fogják szúrni. Egyszercsak látom, hogy Nick becsukja a szemét, kezd összecsuklani, elkapom, látom a rosszabb arcú kezében a véres kést. Átölelve tartom Nicket, közben üvöltök, hogy help, help, lassan lefekszünk a járdára, én még mindig kiabálok, bár úgy érzem iszonyú halkan, alig jön ki hang a számon. Nagyon durva érzés. Simogatom a hátát, meg az arcát, azt hiszem azért sem kiabálok hangosan, mert próbálok rá vigyázni, vagy nem okozni még plusz stresszt azzal, hogy a füle mellett üvöltök. Annyira feszít a düh és a tehetetlenség, hogy úgy érzem, ezt már nem tudom elviselni. Szemben ...

Ahogy ma jöttem el a 2-es számú munkahelyről, bevillant, hogy igaziból el sem tudom képzelni, hogy gyerekem lenne. Hogy van körülöttem egy család, hogy rohanok érte/értük az oviba, hogy szendvicset készítek valakinek, hogy figyelem, be van-e pakolva a táskája. Hogy valakire azt mondom, hogy a férjem. Vágyom rá (eddig legalábbis ezt hittem, ezt gondoltam), de hogy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy ez így lehet. És ettől baromira elszomorodtam. Hogy akkor ez az igazság, ez a valódi lényem, a valódi életem, és hogy ne kergessek már olyan álmokat, amik nem is az enyémek. Aztán a következő pillanatban bevillant egy dolog, amit szintén soha nem gondoltam volna, és mégis megtörtént: hogy vannak fiúbarátaim. És nem is akármilyenek! Rengeteg olyan dolgot meg tudok velük megbeszélni, amik fontosak, amikről azt hittem, nem tudom / merem kimondani másoknak. És elképesztő megerősítést kapok tőlük! Ráadásul ők hárman olyanok, akikkel akármennyi szünet telik el, pont ugyanott tudjuk folytatni...

Nagyon jól vezet. Türelmes, nyugodt. Vicces. Udvarias pont annyira, amennyire jól esik. Vagyis inkább gáláns. Feltalálja magát. Határozott olyan helyzetekben, ahol én elveszettnek érzem magam. Szereti a zenét. Nyitott. Nagyon okos és intelligens. Azt hiszem, érzékeny is nagyon, de ezt nem mutatta. Eszméletlenül jól vezet, pont úgy, ahogy nagyon szeretem, egyszerre biztonságos és vagány, finoman bánik az autóval, nem károg a többi autósra. 3 sávban kimegy a legszélére, indexel sávváltáskor. Gyorsít, de nem barom módjára. Szereti az ülésfűtést, max-on használja. Tud kötődni. Biztos önmagában, a döntéseiben, nem vesztette el az egyedüllétben a bizonyosságát. Ez a biztosság iszonyúan megnyugtató és nem megjátszott. A Cirkóba jár, fontos neki a természet. Figyel az emberekre, megjegyzi, ki mit mond. Jól tájékozódik a városban. Jó a hangja. Szép az alkata, nálam kicsit magasabb. Puha a szakálla. Na hát most miatta nem tudok aludni. (és azt érzem, hogy sokkal előrébb jár nálam, és nem ...