Tulajdonképpen teregetek

Egy jó ideje már zavar a Twenty One Pilots idézet az alcímben, hogyaszongya I am not as fine as I seem, pardon . Merthogy de, pontosan olyan fine vagyok, amilyennek látszódom, csak ezt magamnak befelé eddig nem engedtem meg, mintha direkt szarabb pozícióba (és ezt értsük most NAGYON tágan) nyomnám vissza magam folyton és kb mindenben, és ezt már nagyon unom. Nem tudom, honnan jön meg miért van, de próbálom unottan negligálni, mert luxus ennyi életidőt elbaszarintani erre a hátráltató érzetre. Valamelyik reggel ébredéskor az jutott eszembe, hogy általában az emberek felfelé szokták magukat tolni, jobb pozícióba, okosabba, ügyesebbe, menőbbe, jobbfejebbe (na ilyen szó biztos nincs), és bár noha engem az is kurvára zavar, de hosszú távon sokkal egészségesebbnek gondolom, mint aki folyton visszahúzza magát. Faszság, na. Szembejött egy sokkal igazabb mondat, legyen inkább ez az alcím: I believe in the message. Majd ha gép előtt leszek, át is írom jól a nyomaték kedvéért. Azaz most. Mi...

Jézusom. Mennyire irdatlanul sok minden történés van, amit jó lenne kiírni magamból, szeretném is, de egyszerűen nem állok neki - (de cserében rossz érzés, hogy nem élek ezzel a lehetőséggel). Anno, amikor elkezdtem a blogot, akkor az volt bennem, hogy a sokéves egyedüllét alatt elfelejtek lényegében beszélgetni, és ez kurva veszélyes utca. Hogy folyamatosan áramlanak bennem a gondolatok, az élmények, egy nap ezermillió apróság, amiket olyan szívesen megosztanék valakivel. Önmagukban nem olyan fontosak, hogy csak ezért felhívjak bárkit, hanem az hiányzik, amikor csak úgy céltalanul beszélgetünk, mesélünk a napunkról, láttam egy vicces autót, egy illatról eszembe jutott egy régi emlékem, bazmeg, XY mekkora seggfej volt, stb-stb. De ezek szerint tényleg elfelejtettem. Mint ahogy azt is, amit az előző bejegyzésben még ki akartam fejteni, jelen dolgok kimerevítése menüpont alatt, de hát fogalmam sincs, mire gondolt akkor a költő. A tegnapomról viszont ténylegesen muszáj írni, mert őrü...