Tulajdonképpen teregetek

hatása szerint az is, hogy ma Királyi Bélpalotának olvastam egy épület feliratát, és ezen aztán röhögőgörcsöt kaptam. Már nagyon rég volt ilyen, hogy újra és újra elkezd rázni a nevetés, folyik a könnyem és nem tudok uralkodni az arcizmaimon. Azon meg most nevetgélek, hogy így estére már nem is tűnik viccesnek a Bérpalota-Bélpalota csere, de délelőtt egymagam ezen hosszú perceken át röhögcséltem a Ferencieken. Belülről meg ilyen gyönyörű, őrület!

Az élet a legnagyobb mókamester. Felliniben voltunk egész délután Judittal, beszélgettünk, kivel mi van, inspirációkról, utazásról, tervezésről, egyedüllétről, néztük a kutyákat, embereket*, ő evett-ivott, én csak a diétás vörzsönt nyomtam, mondta, hogy 7-kor szeretne hazaindulni. Eltoltuk a bicikliket az északi összekötő hídig, én onnan indultam a bringaúton hazafelé, ő átment a Népszigetre és úgy haza. Zárójel: most nem tudom, hogy a diéta miatt, vagy miért, de úgy repültem a bringán, mint még sosem, szuperjó érzés volt izzadósan csapatni, pedig délelőtt még féltem, hogy nem fogok-e bénázni. Szóval jövök hazafelé. Valamikor délután átsuhant rajtam, hogy milyen jópofa lenne összefutni T-vel, bár ehhez a sorsnak igazán oda kell tennie magát, mert roppant szűk lesz ablak: a Margit-híd és a Kacsa u. közötti szakasz lenne a közös szakasz. Ahol lemegy a HÉV a föld alá, ott még van egy lámpa, pont pirost kaptam, aztán ahogy mentem tovább, nicsak, épp T. kanyarodott le elém a Margit-híd...

Tegnap azt álmodtam, hogy reggelre felébredve beszakad a plafonom. A ferde falak először csak hámlottak, úgy látszott, mintha készülne szétszakadni, le lehetett húzni róla rétegenként a falat. Most nem logikus, sem érthető, de ott az volt. Aztán a hálómba a padlásról beszakadt egy kurva nagy súly, mintha egy ólom boxzsák lett volna, fekete henger, az beszakadt a falon át. Nem volt ijesztő, vagy ilyesmi, csak néztem, hogy hoppá, ehhez milyen szakembert hívjak, meg hogy kell majd újracsinálni a plafont és a falakat. Tudtam, hogy a padláson ilyen súlyok vannak, csak azt gondoltam, elbírja a plafon meg a tető. Közben felmondtam álmomban az ügynökségnél, mert el fogok kezdeni egy másik helyen dolgozni, heti 3 napban (mint fő előny, de hát ez ugye pont nem lenne érv), de gyanús volt álmomban is, hogy itt valami nem stimmel. És szintén még álomban elkezdtem azon morfondírozni, hogy nem lehet véletlen, hogy felmondok és akkor szakad be a plafon.

Ójaj. Elrepült két hónap, és fejben ugyan szorgosan írtam a memokat, de ide nem került egy betű sem, így hát olyan, mintha nem is történt volna semmi sem, pedig dehogyisnem. De miket örökítsek akkor itt meg az emlékezés kedélyes torzításával együtt? Pedig valamikor ebben a két hónapban írtam is egy listát, hogy mit szeretnék majd feltétlen a blog lapjaira vetni - de azok már teljesen érdektelenek. (amúgy fáradt vagyok, és megígértem magamnak, hogy most röviden írok, de hát a felvezetés bevezetése is annyi, mint másnál egy csattanós bejegyzés, hogy lesz itt 120 p alatti posztírás?) Hétvégén itt volt D., pécsi barátaim cuki 13 éve kisfia, aki a cukisága mellett roppant béna kamaszos allűröket is hozott, és egyben kínosan tiszta tükröt állított a türelmemnek meg a toleranciámnak - pedig istibizi nagyon szeretem őt és ő is engem. Voltunk egy kerti partyn, a tavalyi salsás estéken megismert nagyon szimpi párról kiderült, hogy tőlem 50 m-re laknak, és meghívtak a bulijukra, mert kiköl...