Tulajdonképpen teregetek

Néha belémáll a frász, hogy most kellene utólag is feltöltődni, meg előre is, ha megint fél évet a 4 fal között fogunk ülni, és ez nyilván nem segíti a nyár maradéktalan élvezetét. Tulajdonképpen más sem csinálok, mint próbálok kapcsolódni valahogy férfiakhoz, és megvan a tűpontos diagnózis: akikhez nem kellene (mert foglaltak, vagy nem akarnak tőlem semmit, vagy bántó módon viselkednek, vagy elérhetetlenek), azokhoz gyönyörűen tudok kapcsolódni, mélyen, érzelemmel, kedvesen, odafordulóan; akikhez kellene (mert szabadok, vagy kifejezik tetszésüket /szeretetüket, vagy csak simán jönnek* felém), azok felé a nagy büdös semmit sem érzem. Fasza. Aztán eszembe jutott, hogy akkor próbáljak meg inkább magamhoz kapcsolódni, kezdjük itt a dolgot. És olyan érdekes amúgy, rengetegszer van az, hogy leírok itt valamit, és leíráskor azt érzem, hogy áh, béna, unalmas, lapos amit írok és ahogy, aztán eltelik egy kis idő, visszaolvasom, és akkor beüt, hogy jaj, de jó ezt olvasni, akkor érzem az erejét, ...

Kellett ez a két hét, meg még sok sírás, sok nagyon jó beszélgetés, podcastok, békés pillanatok, sok munka, hogy helyrepakoljam a megbántódottságomat, de úgy érzem, kb visszakerültem középre újra. Nagyon sokat segített egy váratlan beszélgetés a nagyon kedves játékos szimpatikus úriemberrel, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és erre elkezdtem sírni, eh , de annyira jókat mondott, vagy annyira meghallottam tőle most ezeket, hogy tökre tudok rájuk támaszkodni. Belső narratívák, áldozatszerep elhagyása, önszeretet, ilyenek, elég személyesre sikeredett, amit ott azért időnként tudtam kellemetlennek érezni, de ezt mondtam is neki arcon lefolyó két könnycsíkkal tarkítva, és halványan rémlett, amit hasonló múltbeli helyzetek után kaptam a beszélgetőpartnerektől, hogy bizony nagyon sokat jelentettek nekik is azok a beszélgetések, és hogy pont ezekben a nagyon felnyitott pillanatokban érezték meg az igazi kapcsolódást. És azt most én is veszettül éreztem, jó vagy nem jó, mindegy, ez volt, a végén...