December
Na hát ez a blogvemberke abbanmaradt, főként olyan banális okok miatt, minthogy 1) átmentem L-hoz, lett volna időm, de a privát laptopom otthon volt; 2) otthon voltam, laptop is velem volt, de időm nem volt; 3) átvittem a laptopot L-hoz, én is ott voltam, de idő nem volt; 4) laptop L-nál, én otthon, időm épp volt - és ezek végtelen kombinációja, a lényeg, hogy a lokáció, a laptop és a szabadidő véletlenül se kerüljön közös halmazba.
Aztán azért is abbamaradt, mert volt egy alapos mélyrepülés a kapcsolatban, egy beszélgetés végülis oda kanyarodott, hogy teljesen más jövőképünk van, L. kimondta többször is, hogy ő egyáltalán és semennyire sem szeretne már gyereket, ez engem elég rosszul érintett, mert én még nem tudtam elengedni ezt a gyerektémát és nekem a jövőképemben abszolút ott figyel egy babika, vagy legalábbis az összes falig elmentel, ami még nem történt meg. Ráadásul eddig nem ezt mondta L, én igaz, hogy nem ugráltam a nyakán minden héten ezügyben, de belül azért ez volt a vágyott állapot minden nap, és nagyjából mostanra éreztem, hogy megnyugodott a rendszer (mármint főként a gyerekei) körülöttünk annyira, hogy jöhet akkor az én vágyam. És teljesen becsapva meg kihasználva is éreztem magam, merthogy eddig azért nagyjából az történt, hogy a válási gödréből mászott kifelé kissé az én hátamon, meg az ő lakhatását pofozzuk kifelé ketten - szóval hogy azt éreztem, én öntöttem ide az energiámat, időmet és pénzemet, és persze nem fogott pisztolyt az oldalamhoz és nem csinálnám másképp, de hát akkor is eléggé baleknak éreztem magam, plusz ugye mégiscsak eltelt 1.5 év. Több körös beszélgetés volt, mindegyik szeretetben meg sírva, de ha meg ennyire mást szeretnénk az elkövetkező években, akkor elég menhetetlennek tűnik a kettünk dolga.
Szóval az elmúlt nem is tudom hány hét rengeteg sírással telt, meg távolodással és veszteségtudattal meg jövőtől való félelemmel - de ezzel párhuzamosan beért egy nagyon erős érzés, hogy OK, eddig voltam hajlandó várni bárki másra, itt a vége a türelmemnek, tulajdonképpen egész életemben vártam valakire, és ugye már eléggé bezárult a baba-ajtó, szóval a tököm az egészbe, akkor nekiindulok egyedül ennek az útnak. Nagyon jó mondatokat kaptam barátnőktől, volt 2 ülés a régi pszichológusommal is, az is nagyon segített, de mindig, amikor körbenéztem a lakásomban és tele volt minden a korábban taglalt ajándékhegyekkel, akkor azért eléggé rottyra kerültem mindig. És hogy megint jön egy végigbőgött karácsony, hogy ebből nem lehet kinőni! Fúú. És hogy ő is ért engem és én is értem őt, de hát másra vágyunk. Aztán az utolsó beszélgetés után elment, majd visszajött 15 perc múlva, hogy engem viszont nem szeretne elveszteni, és hogy bár nem vágyik babára, de akkor itt lesz mellettem. Úgyhogy azóta megy a visszarendeződés, de hát basszus, mélyről kell most újra építkezni és nagyon sok energia elhasználódott.
Aztán azóta voltam a kislányával együtt műugrani, ügyes volt nagyon és cuki, mindenki tökre megkedvelte, meg holnap fát díszítünk közösen, meg karácsonyi menükön beszélgetünk - de azért van valami furcsa kis szomorúságom a mélyben. Erőm most épp van és nővérem kisfia egy óriási visszaigazolás, hogy ér atipikus utakon járni, ha nem úgy alakultak az eddigi évtizedek, mint ahogy szerettük volna - és tudom, hogy mindenki azt érzi, hogy az ő gyereke a leglegleg, de ez a kissrác ez tényleg leglegleg.
Mindezek miatt azért elég nagy erőkkel kell dolgozni valamiféle karácsonyi érzés idevarázsolásán. Tegnap voltam a Zeneakadámián egy csodás kóruskoncerten, az segített, meg a sok kari vacsora, találkozás munkatársakkal és barátokkal, meg a fények, váratlan találkozások, a mindenki szívecsücske norvég sorozat is, de belül magamban most megint az egyedüllétet érzem leginkább. Áh, összevissza írok, nem tudom jobban megfogalmazni, majd még hátha, ha üllepedik.
De ugrottam másodszorra is 3 méterről, és bakker, elmúlt a félelmem! Először még remegett a lábam, meg majdnem hánytam a félelemtől, most másodjára, meg kb sima ügy volt. Jó, talpas volt csak, de hát akkor is. Ez őrültjó! Ha ilyen tempóban lehet a félelmeket megdolgozni, az egyrészt hihetetlen, másrészt meg nagyon bíztató a jövőre nézve :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése