November 9-10-11-12

Az idő továbbra is gyorsabban szalad, mint én. Bemenős hét van a munkában, amitől mindenki teljesen távol került, mindez megfejelve napi nettó 5-6-7 óra meetinggel-workshoppal-akármivel ez kellemesen kinyír mindenkit, de engem biztosan minden nap végére. Így egyetlen porcikám sem kívánja, hogy este még visszaüljek és kicsit lamentáljak a napon :)

Szóval nem lamentálok, de azért gyorsan leírom a munkabeli demotiváltság okát: 3 éve elindult egy nagy üzleti és IT transzformációs projekt. Alulbecsülve kapacitással és túlbecsülve leszállítandókkal, ahogy ezt kell. Én teljesen zöldfülűként, 2.5 éve csatlakoztam be, szóval a nagyját már belülről néztem. A 3 év alatt minden fő funkciót lehozott a csapat amit kellett, kb mindent időre, minden háttérintegráció működik, csomó kis szarság pluszban elkészült, nagyon jól összerázódott a csapat. Most telik le a 3 év, és ahelyett, hogy a 100%-os csilivili működéshez hiányzó utolsó 10%-nyi munkát beletehetnénk jövő év első pár hónapjában... ehelyett valami bődületes baromság körvonalazódik. Tavasszal megérkezett pár német nyikhaj fiúcska vezető pozícióba, akik messziről ránézve a projektre elkezdték minden szinten mószerolni, hogy szar az egész és valami egész más kellene. Ezt sikerre vitték, a felsővezetés és a külföldi tulajdonosi kör elkaszálta a projektet, a nyikhajok nagy mellénnyel beígértek fűt-fát, hogy majd 3 hónap alatt leszállítanak egy sokkal jobbat, hogy már decemberben kint lesz az új rendszer, leszerződtek egy drága német tanácsadó céggel és leállították a 90%-os állapotú projektet. És ugyan a kanyarban nincs semmi, az előzetes egyeztetések zajlanak még csak, és mindenki tudja, hogy minimum 3 év leszállítani azt a szintet, ahol most vagyunk, de azért az egyik nyikhajt felfelé buktatták egy másik cégbe, a másik a projekt fő fejese gyakorlatilag nincs jelen, nem hoz döntést, nem mutat irányt, csak bullshitel. És ugyanazzal a csapattal, aki 3 éve alatt eljutott oda, ami most a cég egyetlen működő bevételi módja, el akarják kezdeni lefejlesztetni ugyanezt januártól. Nulláról. Nagyon elszomorító, nagyon dühítő és nagyon demotiváló az egész és kicsit azt érzem, pont ilyen világan élünk, ahol ilyen faszságok és gondatlanságok megtörténhetnek következmények nélkül és ettől teljesen el tud menni az életkedvem.

És amitől meg visszajön: holnap indulunk megint kéktúrázni, itthon még mindig, azóta is jó a hangulat, hétfőn az edzés utolsó harmadában a 3 méteres toronyból kellett leugrani, elmondhatatlanul be voltam szarva, de leugrottam 5-6x biztosan. Becsapós ám, mert a lábam alja van ugye 3 méteren, a fejem meg 4 méter 70 centi körül, szóval onnan azért nagyon messze van a víz. Talpas, mozdulatlanul, végülis nem billentem el, de az egyiknél a tengelyem körül fordultam kicsit el - ez nagyon vicces. És bazi sok víz bemegy az agyamba ilyenkor, de nagyon jó érzés, hogy a félelmet le tudtam győzni. Aztán jó az is, hogy csomó karácsonyi ajándékötletem van, hogy csomó kollegámat nagyon kedvelem és sokat nevetünk együtt meg bajtársiaskodunk, hogy hétvégén voltunk a Zeneakadémián, és az egyik darab Bach H-moll szvitje volt, ami névről nem mondott semmit, csak ott menet közben realizáltam, hogy mi ezt régen játszottuk és annyira gyönyörű tételei vannak, hogy azt alig lehet kibírni, meg hogy eladtam azt a túracipőmet, amit a marketplace-en vettem még tavaly, de nekem túl kemény volt a talpa és emiatt fájt túrákon a lábam istentelenül, hogy megint sokat és vicceseket álmodok, és hogy tegnap, a céges vacsin a kollegákkal egy ponton a testvérek fontosságáról beszéltünk, hogy a legfontosabb támaszaink és örülök, hogy a novemberem száraz és jó érzés erősebbnek lenni az alkohol hívásánál.