hogyne lehetne

Azért jó ritkán írni, mert én sem tudom, hogy miben voltam akkor és tiszta meglepetés a visszaolvasás :) Írtam ezt múlt héten, de azóta megint törlődött minden, úgyhogy visszaolvasás vol2, és akkor már tudok kötni is valahogy. Az egy elég sötét és enervált időszak volt, hálistennek a camino és az elutazás meg máshol levés nagyon sokat segített. Nyilván akkor kellett volna írni, rögtön a hazaérkezés után, de akkor elvitt a minden, mostanra meg a nagy pozitív hullám is kicsit leült. 

Úgy indult, hogy az utazás napján írt a portói szállásadó, hogy hova kérem a kiságyat. Mondom, milyen kiságyat, egyedül utazom, valakivel biztos összekevert. Mondja nem-nem, kiságyagyas szobát kértem. Visszanéztem a foglalást, és tisztán ott állt, hogy egy felnőttre és egy csecsemőre foglaltam :) aztán éjjel megérkezéskor ott nézegettem az üres kiságyat, hogy hát ez elég szimbolikus, köszike. Ja, nem is így indult, hanem hogy 2 nagyon cuki barátnőm kivitt autóval Ferihegyre és bekísért egészen a biztonsági ellenőrzésig és ez annyira meghatott, idejét nem tudom, hogy mikor kísért ki bárki is reptérre, akivel integettünk egymásnak <3.

Nem tudom napról-napra végigírni, de egy óriási belső utazás is volt a külső mellett. Elég hedonistán nyomtam, minden reggel valami helyi kávézóban reggeliztem, minden este vacsiztam valahol, nem vacakoltam porlevesekkel meg ilyenekkel a legfinomabb ételek és italok őshazáiban. A gyaloglás nagyon jól esett, estékre elfáradtam, de semmi komolyabb panasz nem volt, tök jól bírtam és azóta is nagyon hiányzik a napi több óra gyaloglás :) Végig sütött a nap, de úgy, hogy az odaérésem előtt 2 hétig esett, és a hazainduláskor is újra esett, de abban a 12 napban végig napsütés volt. És az óceánparton fújt a szél mindig, én nagyon szeretem a szelet, de volt, hogy káromkodva sírtam, hogy elegem van ebből a rohadt szembeszélből egész nap. Tök jól pakoltam, mert 7 kg körül volt csak a táskám és egyedül az esőponchot nem használtam, minden mást igen és mindenből pont annyi volt, amennyi kellett :) de se a hátam, se a derekam nem fájt sosam. Ezek mondjuk a külső dolgok, de befelé meg nagyon nehéz volt az egész. Nem is lehet elmondani, hogy mi vagy miért, de soksok nehéz érzéssel kellett szembenézni, vagyis vinni magammal és rálátni, meg tudomásul venni, meg elbírni ezeket az érzéseket és gondolatokat és ez ott valahogy nagyon kendőzetlenül volt az arcomba tolva. Egyszerűen egy tükör volt az a 12 nap és itt most semmi más nem volt, csak a tükör meg én, vagyis én meg én :). Nagyon nagy hangzavar volt a fejemben és az nagyon lassan tisztult ki. Meg akkortájt volt a Szabó Bence interjú, amit még fülesről hallgattam, aztán mondtam, hogy ez így fog menni, mert nem ott vagyok fejben, ahol testben és ez ott túl nagy luxus lett volna. Nehéz volt a telefonról leszakadni, nem vittem könyvet és nagyon kellett valami agyelterelő inger. Rákaptam a hangüzenetekre saját magamnak, eleinte még csak pár naponta, majd naponta egyszer, a végén már naponta 3x is. Ezek voltak a nap legjobb részei, a legmélyebb érzelmi állapotban is nagyon sokat tudott segíteni pár perc monológ.

Sokat sírtam, nagyon szarul aludtam szinte végig, nagyon szar gondolataim voltak napokon át - de ezzel együtt is  azonnal visszamennék bármikor egy másik caminora. Tele volt gondolatokkal, apró kis történésekkel, amikre volt idő figyelni, volt idő feldolgozni ezeket, és lehetett közben gyönyörködni a vízben, a hullámokban, a növényekben, a házakban, a helyi embereken. Apróságok hordoztak tök fontos tanulságokat, amiket az itthoni életeben nem szokott sikerülni észrevenni. Volt egy ilyen sztori például, iszonyú banális, de nekem mégis fontos. A második napon tűnt fel, hogy jé, az út ott megy a parttól mondjuk 10 méterre, és közvetlenül a parton nem is mászkál senki. És hogy mennyire szeretnék ott menni, milyen jó lenne tényleg a víz partján gyalogolni a homokban, a hullámok szélén. De nem lehet... mert nem ott megy az út. Teljesen megütött, amikor tudatosult, hogy ezt nem tiltja senki, milyen szomorú, hogy igaziból semmi akadálya nincs, csak egy elképzelt szabályrendszer, és mégis elég nekem, hogy ne azt csináljam, amire vágyok. Ezen teljesen elszomorodtam akkor, és csak átfutott rajtam, hogy elég lesz-e vajon ez a maradék 10 nap, hogy ilyen elképzelt belső tiltást átlépjek? Aztán pár óra múlva meg ott lent gyalogoltam boldogan mezítláb a vízben és nagyon felszabadultam attól a megéléstől, hogy rálátni nehezebb volt, megugrani már sokkal könnyebb :) és ilyesmi történésekből volt még jópár.

A legnehezebb meg az egyedüllét volt, nem hiába mondják, hogy a camino azt mutatja meg, amivel dolgod van, szóval egyedüllét volt a köbön. Valahogy nem alakultak ki a spontán, tartósabb összecimbizések, nem volt napokon át együtt gyaloglás senkivel, pár szimpibb arccal beszélgettem, de aztán egyik sem lett olyan mély találkozás, ezen stresszeltem is egy kicsit, meg szomorkodtam, meg csalódott is voltam, aztán mire hazaértem, a helyére került ez is :) Ott nehéz volt egyedül lenni és menni minden nap, és nem elmenekülni az egyedüllét elől, de amit ott nem láttam meg, csak itthon, hogy végülis ez a hosszú egyedüllét arra viszont tökéletes volt, hogy sokkal jobba lettem magammal, úgy látszik erre kellett ez az idő és majd ezután jöhetnek a másokkal való találkozások. Ott nem nyílt meg az ég, nem volt semmi égbekiáltó nagy történés, nem találkoztam senki lelki társsal, de csendben belül mégiscsak valami átrajzolódott vagy összekötődött, amit csak lassan, itthon vettem észre. Olyanokon, hogy sokkal jobban érzem magam egyedül a saját társaságomban, hogy sokkal több mindent megengedek magamnak, hogy helyzetekben ott és akkor tudok nemet mondani vagy jobban határt tartani, mint korábban - és ezek mindegyike akkora szó meg akkora változás, amit el sem tudtam képzelni. 

És kaptam valami új lendületet is, amire nyilván rátett még a választás is egy nagy lapáttal, újra lettek céljaim, terveim, energiám. Április 12-én este egyedül kimentem a Battyányi térre, amit ott láttam és éreztem, azt nem fogom szerintem sose elfelejteni, mintha egy másik ország, másik emberei között lettem volna, kézzel fogható volt a szeretet ismeretlen emberek között, egymásra figyelő emberek mindenhol, magyar zászlót lengetve, együtt sírva és nevetve, ilyenre nem nagyon emlékszem itthonról. Azóta voltam 2x kéktúrázni és ott a másodiknál is annyi pihenést és napozást meg virágnézegetést meg tudtam engedni magamnak, hogy csak csodálkoztam, milyen laza és jófej lettem... És hát nagyon remélem, hogy ez a frissen megtalált belső szabadság meg lendület kitart még egy ideig, mert nagyon nagy szükségem van rájuk. és mert sokkal jobb így lenni :)