blogvember 11.

Lehet kicsit félreérthetően írtam itt tegnap, annyi sok vigasztaló-bátorító kommentet kaptam :) nevettem rajtuk, és csak mondtam magamban, hogy jaj nem így értettem!! Nincs baj, öröm van, váratlanság és kicsit nevetek is, hogy megtréfált ez a kis 10 centis ülőnagyságú makikó - M. csak annyit mondott, hogy hát pont ilyen az anyukaság, hogy kitalálsz-eltervezel dolgokat, aztán a feje tetejére áll minden egy pillanat alatt. Lehet gyakorolni a rugalmasságot.

Ma olyan igazi semmilyen napom volt, eszem ágába nem lenne írni, ha nem lennének blogvemberes kötelezettségek, de azért már eszembe jutott, hogy ennek így van amúgy értelme? Leírni a teljesen semmimondó napi történéseket, vicces módon másnál nem zavar, de magamnál kicsit igen.

Tart még a munkabeli demotiváltság, lett volna holnapra egy két hete kapott feladatom, de nem csináltam meg ezt sem, annyira ovis módon tudok viselkedni és olyan nehéz magammal mit kezdeni ilyenkor. Szégyenkezem, hogy ennyire nem tudok a nihilemen felülemelkedni, de most megint azt éreztem, annyira lehúz ez az állapot, hogy teljesen elhagyom magam, ezer óra képernyőidő, itthon rendetlenség, fel kéne hívni embereket, elintézni dolgokat, de nincs ezekhez sem erőm, a legkisebb elintézendőkhöz sincs semmi erőm. Nyilván, ma össze-vissza ettem, semmi nem ízlett, akármit próbáltam, és mindezek tetejére eszembe jutott, hogy érzi már ez a kismaki is, ha demotivált meg nihilista vagyok, és valamelyik idióta terheskönyvben olvastam, hogy legyünk boldogok meg nevessünk sokat a várandósság alatt - hát ofkorsz, csettintésre majd nevetgélek itt magamban a kanapén. Eh.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

február

és akkor az előző írás másnapján szakított velem, derült égből durr, ráadásul jó szarul, engem hibáztatva jó sok mindenért, hogy biztosan le legyen rombolva mindaz, amit építettünk az elmúlt 2 évben, és lehetőleg az egész 2 év tűnjön egy ablakon kidobott semminek. Én kb lesokkolódtam, ez már 3 hetes történet, de teljesen kész vagyok még mindig, bár most már legalább tudok írni róla. Annyira méltatlan, annyira bántó, annyira nehéz most erőt gyűjtenem bármihez is. Írtam ma neki is egy emailt úgy kb 5 órán át, valahogy megtalálni ennek a történetnek a helyét a kamrámban, de ez asszem még idő lesz. Valami kibaszott túlélő üzemmódban voltam az elmúlt hetekben, időn kívülien, szarul alvással, majdnem minden éjjel vele álmodtam, szerintem az elmém is kapaszkodik a lelkem után, vagy nem is tudom, melyikük van hol, de leginkább darabokban mindenem. Egy hete elmentünk Nagymarosra egy kisházba, amiről ott derült ki, hogy nem a hegytetőn van, ahova ígérték, hanem a főút és a vonat mellett 50 méter...
További információk

hogyne lehetne

Kép
Azért jó ritkán írni, mert én sem tudom, hogy miben voltam akkor és tiszta meglepetés a visszaolvasás :) Írtam ezt múlt héten, de azóta megint törlődött minden, úgyhogy visszaolvasás vol2, és akkor már tudok kötni is valahogy. Az egy elég sötét és enervált időszak volt, hálistennek a camino és az elutazás meg máshol levés nagyon sokat segített. Nyilván akkor kellett volna írni, rögtön a hazaérkezés után, de akkor elvitt a minden, mostanra meg a nagy pozitív hullám is kicsit leült.  Úgy indult, hogy az utazás napján írt a portói szállásadó, hogy hova kérem a kiságyat. Mondom, milyen kiságyat, egyedül utazom, valakivel biztos összekevert. Mondja nem-nem, kiságyagyas szobát kértem. Visszanéztem a foglalást, és tisztán ott állt, hogy egy felnőttre és egy csecsemőre foglaltam :) aztán éjjel megérkezéskor ott nézegettem az üres kiságyat, hogy hát ez elég szimbolikus, köszike. Ja, nem is így indult, hanem hogy 2 nagyon cuki barátnőm kivitt autóval Ferihegyre és bekísért egészen a biztonsá...
További információk

megdícsérvén

Szoktam nézni a párokat az autóban villamosról vagy vonatról vagy bárhonnan, ahonnan kibámulok / bebámulok és mindig összeszorul a szívem, amikor két embert látok közöttük zéró kommunikációval vagy olyan állapotban, hogy semmi közük egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az egyikük sír is. Na most hétvégén pont ilyen párnak látszódhattunk mi is, mondjuk sírni csak akkor kezdtem el befelé, amikor megdícsérvén Anyukám kétféle sütijét annyit mondott, hogy na lesz majd, amikor egy sem lesz, sőt, ő sem lesz. Anyukám hihetetlen optimizmusa.  Azóta már halványulóban a rosszérzés, de ez a hétvége sem vonult be a legjobbak közé. Nem tudom, hogy kellene önfeledtnek vagy spontánnak lenni - és nem emlékszem, mikor nevettem utoljára igazán szívből, hahotázva. Szoktak az emberek önfeledten nevetni a negyvenes éveik közepe felé? Tanítja ezt valaki, van erre tanfolyam? Jaj, volt régen a hahota klub, az mondjuk őrült vicces volt videofelvételekről. De komolyan, hogyan lehet időtlenséget me...
További információk