Van itt minden

Még a W túra valamelyik napján azt vizualizáltam gyaloglás közben, hogy milyen lakás update-t csináljak otthon. Tökre örültem, ahogy alakult a terv és utána még sokszor eszembe jutottak további részletek, hogy mi hogy lesz. Merthogy van egy kis szoba, amit anno gyerekszobának képzeltem el, csak hát 4,5 év után még mindig nincs benne kiságy, hogy ilyen szép képekkel fejezzem ki a dolgok állását, és zavart ez a plusz egy kihasználatlan szoba.
Amikor kikerültem a szokásos alkalmazotti létből, akkor felmerült, hogy dolgozót csináljak belőle, kerestem is hozzá íróasztalt meg széket, de aztán gyorsan kiderült, hogy az otthonról dolgozásba bele tudok kattanni, plusz ez a szoba sötétebb meg bezártabb a lakás más részeinél, szóval nem lett belőle dolgozó.

Na de, hogy még éjfél előtt befejezzem a bejegyzést az update lényegéhez érjek, amikor a túrán a ki mit szokott csinálni civilben meg szabadidejében részekről beszélgettünk, ott számomra kiderült, hogy rajtam kívül már rég mindenki a világon Netflix vagy HBO GO előfizető (vagy lelkes letöltögető). És ott becsapott a villám, hogy ez lesz a kisszoba új funkciója. Nem is értettem, hogy eddig ez engem hogy került el (de, egyébként tudom. Abszolút úgy volt a fejemben, hogy ez TV-hez kapcsolódó szolgáltatás, én meg már tizensok éve élek TV nélkül és eszem ágában sincs visszatérni hozzá). Letölteni nem is tudok, meg nem is szeretnék, korábban barátoktól kértem sorozatokat külső drive-okon, de ez olyan akadozó meg macerás volt, vagy sorozatbarátról néztem, de hát itt ez a drága HBO GO. Mármint nem drága. Spotify mellé fellépett a dobogó tetejére, mint olyan szolgáltatás, amit imádok és a legnagyobb jóérzéssel fizetem a havidíjat, mert azt érzem, hogy szuper dolgot kapok cserébe és tök fair az ára. Szóval hazaérkezés utáni napon meglett az HBO GO előfizetés, aztán most a sítábor alatt még egy szintet ugrott a technikai update, mert a már sokat emlegetett szomszéd srác talált 2 eladó használt projektort, megkonzultáltuk, megvettük és igazságosan szétosztottuk egymás között.

Ma volt idő végre beüzemelni a telepi házimozi rendszert, kisszékre projektor, laptop mellette a földön, az egér pont elér a kanapéig, szóval ultramenő módon ment a The Young Pope befejezése. Hatalmas minőségi ugrás a laptop képernyő után a 2 nm-es kivetített kép. Reméljük nem a szociális életem fogja a kárát látni a jófajta itthoni mozizásnak.

Egyébként nagyon szeretek használt cuccokat venni. Nem csak az elérhető áruk miatt, de mint elv, hogy ami még teljesen jó és használható, akkor hadd ne szemét váljon belőle, hanem még használja valaki tovább. Használtan vettem a laptopomat, a telefonomat, a projektort és az autót. Tök menő használt, jó dolgokat tovább használni. (Jó, a síléc az kivétel volt.)

Aztán olyan is volt még, hogy valaki rámírt a tinderen, hogyaszongya Teriiii, szia, miúujság, ezer éve... és fogalmam sincs, hogy ki ő, pedig az átlagnál jobb az arc és névmemóriám. Meg olyan is, hogy beszéltem a közvetlen vezetőmmel és mondtam neki, hogy heti 3 napot szeretnék nekik dolgozni hosszú távon, nem többet. Még várom a vezetőség válaszát, de komolyan mondom, érzem, hogy nem bírok már (meg hát rohadtul nem is akarok) heti 5x 9-10-12 órákat dolgozni, kinyiffanok bele. Munkán kívül még ezer dolog érdekel és el is indultak nagyon izgalmas szálak, ami mind jó, de érzem, hogy nem bírom ezt a tempót. Nagyon kellene minimum heti 2x sport, de inkább 3x és hát most rohadtul nulla mozgás van. A reggeli 15-30 perc közötti sétát nem tudom sportnak tekinteni. Elkezdjük a spanyolt, megy a gitározás, keddenként a kliensek, és a maradék időben barátnőzés, magánélet (haha), bevásárlás, továbbképzések, szökőévente kozmetikus, fodrász vagy orvos, egy jó introvertálthoz méltón némi csend és egyedültöltött idő. Na meg sorozatok. És tökre kellene szupervízióra járni, itthon néha rendet rakni, takarítani. Szóval nem tudom, ki hogy tudja menedzselni az életét, meg ezt az őrületet, én nem jól. Régebben tök pontos voltam, sajnos már nem. És azt érzem, rohanok magam után folyton, nulla előre gondolkodás vagy tervezés.

(és miért írok mindig ilyen kurva hosszan a relatíve kevés dologról??)

Még egy dolog. Múlt héten egy rövid összefutásra Jutkával beültünk egy Pad Thaiba. Ott ült mellettünk egy húszas éveiben járó csajszi, vacsorázott egyedül. Megjelentek a szülei (gondolom) egy ponton. Annyira cuki idős emberek voltak, hogy fél szemmel figyeltem őket. Úgy tűnt, iszonyú idegen nekik ez az egész közeg, nézték, hogy mit eszik a lányuk, kérdezték tök kedvesen, hogy mit csinál még este. Mondott valami buli nevet, nem értettem, mondjuk cinetrip, hogy oda megy. De így 2 szóval. Apukája nézett rá, várt valami folytatást, hogy mi az. De a csajszi rá sem nézett, csak kajált tovább, ahogy kibökte a választ. Aztán rövid csend után kérdezte apukája, hogy és mi az. Válaszolt, hogy hát egy buli. Az egész olyan szomorú volt, annyira sajnáltam a szüleit, ahogy ők megtették azt, hogy kimerészkedtek ebben a teljesen idegen világba, hogy lássák a lányukat, látszólag tök bizonytalanul érezték magukat, de mégis ott voltak, és a lányuk meg nem tette volna meg ugyanezt  a gesztust a szülők felé. Hogy segítsen tompítani az idegenségérzésüket, hogy magyarázza el úgy a dolgokat, hogy megértsék, hogy legyen egy híd az idős szülők és az ázsiai gyorsétterem jelképezte mostani világ között. Aztán már nem figyeltem, mert majdnem elbőgtem magam, annyira szomorú volt azt a családi pillanatképet látni.
És olyan is volt, hogy kedden beszéltem H. anyukájával. Tök sokszor gondoltam rá, és hetek óta fel akartam hívni, csak közben tudtam, hogy durva lesz, mert most kezdte kapni a kemót és hát na... És akkor azt mondta, hogy neki az a legnehezebb, hogy egyrészt iszonyú szarul van a kemó után pár nappal, de az a legrosszabb érzés, hogy ő maga kéri a mérget. Hogy ő saját beleegyezésével mérgezi a szervezetét, és hogy megéri-e azért a pár plusz évért. Nagyon kemény. A végén pedig búcsúzáskor elmondhatatlanul aranyos volt, és mondta többször, hogy szeretlek, és hát nem is nagyon tudtam mit reagálni rá. Nálunk a családban soha nem mondta senki senkinek, hogy szeretlek, és szerintem már nem is fogjuk, párkapcsolat(ok)ban sem mondtam még sosem, nálam ez a szó valahogy annyira erős, hogy nem is tudom, minek kellene történnie, hogy ki tudjam mondani, pláne egy fiúnak. Azt már tudom mondani, meg mondtam is fiúknak, hogy szeretem, amikor ezt vagy azt csinálod, de ez is kurva nagy dolog, mert otthon nem volt ilyen sem. De hogy annyit mondani, hogy szeretlek és pont? na ez nehéz. Egyedül a pécsi barátokkal szoktuk mondani egymásnak, mármint én tőlük tanulom, velük gyakorlom. Emlékszem, még Patagóniában kaptam SMS-t Z-től, írta a végén, hogy szeretlek. Egy napig gyűjtöttem rá az erőt, hogy le tudjam írni sok tízezer km távolságból én is, hogy szeretlek. Egy olyan ezeréves barátnak, akit amúgy nagyon-nagyon szeretek és a fiúbarátaim közül a legközelebb érzem magamhoz. És talán az a legdurvább, hogy nekem ez a normális, hogy a szeretlek szót nem mondjuk ki, még ha úgy is érezzük, és el sem tudom képzelni, akiknél ez a napi kommunikáció, vagy a búcsúzási rítus része, hogy ezt tényleg lehet minden alkalommal úgy is gondolni.