Tulajdonképpen teregetek

Aztán addig-addig forgott az élet kereke, hogy egészen elmúlt a karácsony előtti búsulás, és megérkezett valami jó helyette, valami olyasmi belső öröm, ami szerintem a szeretettel kell, hogy kézen fogva járjon. (Úristen, de bonyolultan tudok fogalmazni!) És a megfejtési kényszeremet most messzire tolva, inkább csak megörökítem, hogy mi minden volt jó az elmúlt napokban. - a furcsa időszak ellenére sikerült továbbéltetni pár hagyományt: volt bonbonkészítés és volt 23-i túra is. Mindkettő olyan felemásan indult, de aztán teljesen szívmelengetően jól sikerült, valahogy most nagyon azt éreztem, hogy működnek a kapcsolódások, pont annyi és olyan a beszélgetés, ami egyszerűen jól esik, nevetünk is, komolykodunk is, őszintézünk is, de nem csak a mélységben vájkálunk - szóval pont jó volt. M. mutatott egy új útvonalat lefelé a Normafáról, a régi sípályákon jöttünk le térdig sárban, sötétben, láttunk olyan házakat, amikről egyáltalán nem gondolnám, hogy itt Budapesten még vannak ilyenek, jó vol

Annyira megfoghatatlan és definiálhatatlan (de inkább fosnak nevezhető) állapotban vagyok, hogy gondoltam, erről nem is írok, mert minek ezt megörökíteni, aztán meg tegnap hazaérkezéskor arra jutottam, hogy inkább mégiscsak jó lenne megörökíteni, mert úgy legalább rajtam kívülre kerül, különben meg csak kering bennem tovább a megfoghatatlan és definiálhatatlan fos. A karácsony közeledte telepedett rám megint, hogy jézusom, én mennyire nem szeretem ezt a fajta karácsonyt, ami az utóbbi sok évben volt, hogy azt érzem, nem tartozom senkihez, hogy egy szigeten élek ebben a világban, ahol látszólag rajtam kívül mindenki más bír kapcsolódni, én meg mintha csak távolodnék mindenkitől. És amúgy szeretem a karácsonyt, jó, hogy ünnepeljük a szeretetet, de annyira sivár így, hogy szeretnék valakit szeretni, úgy igazán közelről és összetartozva, de az nincs ott. Pláne, hogy nem hogy ott nincs, hanem sehol sincs. És váltakozik bennem, hogy öleljem át ezt a valóságot és találjam meg benne az örömöt

Még egy év távlatából is azt gondolom, hogy december 1-jén egy horvát öbölben motoros gumicsónakkal hajókázni a napsütésben az valami olyan őrületesen jó dolog, ami mindent megér. Fokozta az őrületet, hogy ez tulajdonképpen egy harmadik randi volt egy kvázi ismeretlennel (bár szimpatikus ismeretlennel, nyilván), ami egy spontán szombat délelőtti kérdésből indult (Mit csinálsz ma, nem ugrunk le a tengerhez?) és ugyan kb halálfélelmem volt, pláne, amikor mondta, hogy merülhetnénk is másnap - de éreztem, hogy akármekkora is a félelmem, nagyobb a kalandvágy és a "végre történik valami" érzés. Tudom, hogy vannak emberek, akikkel minden héten valami ilyesmi kaliberű dolog történik, de velem nem, ezért ha bekopogtat egy efféle izgalmasság, én bizony a józan eszemet sutba vágva sarkig tárom az ajtót - és bármekkora is utána a koppanás, de megyek.  Koppanás márpedig itt is volt utána, de ettől függetlenül nagyon hálás vagyok ennek a tavalyi téli hétvégének, örülök, hogy megadatott és