broáf (vagy nem)

Annyira megfoghatatlan és definiálhatatlan (de inkább fosnak nevezhető) állapotban vagyok, hogy gondoltam, erről nem is írok, mert minek ezt megörökíteni, aztán meg tegnap hazaérkezéskor arra jutottam, hogy inkább mégiscsak jó lenne megörökíteni, mert úgy legalább rajtam kívülre kerül, különben meg csak kering bennem tovább a megfoghatatlan és definiálhatatlan fos.

A karácsony közeledte telepedett rám megint, hogy jézusom, én mennyire nem szeretem ezt a fajta karácsonyt, ami az utóbbi sok évben volt, hogy azt érzem, nem tartozom senkihez, hogy egy szigeten élek ebben a világban, ahol látszólag rajtam kívül mindenki más bír kapcsolódni, én meg mintha csak távolodnék mindenkitől. És amúgy szeretem a karácsonyt, jó, hogy ünnepeljük a szeretetet, de annyira sivár így, hogy szeretnék valakit szeretni, úgy igazán közelről és összetartozva, de az nincs ott. Pláne, hogy nem hogy ott nincs, hanem sehol sincs. És váltakozik bennem, hogy öleljem át ezt a valóságot és találjam meg benne az örömöt és a szépet, meg hogy sikítva elfutnék az egész elől - és ebben az évek óta tartó próbálkozásban kurvára elfáradtam, és csak egyre inkább csalódott vagyok. 

És közben meg OK, pont, ez van, ettől még lehet és szerintem tudok is kerek életet teremteni, mások is élnek egyedül, meg keresnek kapcsolódást, szóval unom ám ezt a szüntelen nyafogást, és olyan jó lenne derűsen tudomásul venni, hogy jó, akkor most ez van, és csak csendben megtenni mindent, hogy változzon, de ettől még nem lehet szomorkodva leélni évek hosszú sorát. Csak ez ilyenkor év végén kulminálódik, meg a karácsony felnagyítja, meg a kényszerű elszigeteltség is rádob úgy hárommillió lapáttal - szóval eh. A faszom ebbe az egészbe és utálom, hogy megint egy túlélős karácsonyra kell készülni. 

Na, akkor emeljük ki szépen a fejünket az önsajnálat ködéből és nézzük mindezt máshogy. Tegnap jött szembe a FB-on valami bölcsesség, hogy pont olyan az ünnep, amilyenné varázsoljuk, és eszembe jutott az idei itthoni húsvéti vacsora, ami a kellékektől (meg a pálinkától) tényleg ünneppé vált - ezt biztosan meg tudom tenni karácsonykor is. Meg tudom, hogy mostanra azért kicsinálódott érzelmileg kb mindenki, szóval családi állapottól függetlenül ez most inkább nehéz, semmint egy laza elmerülés a szeretettengerben.

Szoktam azon merengeni, hogy egyáltalán tudok-e szeretni, van-e bennem szeretet, és hát.... nem egyértelmű a válasz. Szomszédaim elkezdtek fűteni, hogy legyen kutyám, hogy milyen jót tenne, érzelmileg elsősorban, meg milyen érzés az, hogy valaki itthon vár szeretettel meg csillogó tekintettel és igen... ez minimum elgondolkodtató. Hogy az életmódomba hogy fér bele, ezt még nem látom egészen pontosan, de a gondolat befészkelte magát a fejembe. 

Munkában nagyon jóféle időszak van, a fő helyen továbbra is nagy a szeretet meg sok a nevetés, és most 3 hete a raktárban vagyok és a webshopos rendeléseket csomagoljuk - és ez valami kurvajó. Elképesztő mértékben ömlenek a rendelések, mindenki csak kapkodja a fejét, hogy ilyen forgalom még megközelítőleg sem történt sosem, olyan, mintha a vásárokban szembejövő vásárlók igenis rendelnének online és mintha tényleg komolyan vennék az emberek, hogy támogasd a hazait, a kisvállalkozást meg a minőséget. Ráadásul, a határidőnaplókra rendelt feliratok meg olyan törődésről árulkodnak, hogy én teljesen el tudok olvadni, hogy ilyen még van... Szeretlek, Anyuci, Mártikám, Nagyitól, I love you, szivecske, Petrus, Közös utazásunk, Hála stb-stb, csomóan vesznek kettőt, vagy a 2 gyerekének, vagy a párjának és önmagának kér rá feliratot - nem tudom, én ettől teljesen meghatódok. Szóval tök sok szépséget élek meg a raktári csomagolás közben :) arról nem is beszélve, hogy teljesen flow élmény, repülnek az órák, pipálódnak ki a tételek a rendelési papíron meg az admin felületen, és a könyvkötők keze alól meg bukkannak elő a szebbnél szebb naplók és nőnek ki újabb meg újabb tornyok. 

A külön projekt nyomán meg beajánlottak egy nagyon szimpi emberhez, akivel az első találkozás a tervezett másfél óra helyett két és fél óra lett, mert nem bírtuk abbahagyni a beszélgetést. Egy játékfeltaláló (félőrült zseni / filozófus / renitens alak) projektje, kitalált egy teljesen újszerű játékot és annak a piacradobásánál elértek a tesztelési fázishoz, és abban kértek segítséget. A szimpi ember meg egy korábbi reklámpiaci nagyágyú, aki kiszállt pár éve és azóta sokkal csendesebben kiscégek felfuttatásán dolgozik és valami olyan derű és jóféle gondolkodásmód áradt belőle, amire pikk-pakk rá tudtam csatlakozni és olyan feltöltős élmény lett a beszélgetésünkből, amiért átjárt a hála. 

Múlt kedden a lakásirodában együtt ebédeltünk A-val és ahogy megkérdezte, hogy vagyok, elkezdtem sírni és nem tudtam abbahagyni az ebéd végéig - na és akkor éreztem, hogy valamit tenni kell, mert ez így agyrém és bírhatatlan. És a drága bringás lányok közül egyikük máris hívott, hogy aludjak nála, aztán Kikinél aludtam szombaton, csináltunk karácsonyi sütiket meg kézzel készített ajándékokat és mindkét ottalvás olyan volt, mint egy utazás :) és jött az öröm, meg az izgalom, pakolni lehetett meg várni az megérkezést, aztán meg örülni a találkozásnak. És ez elmondhatatlanul sokat segített. Szinkronon pedig már simán megy a kiabálás, legalább ide eljutottunk, hogy fel tudom magam szívni üvöltősre - a való életben ugye soha eddig - lehet ám, hogy ez is segít, elkezdeni kiönteni mindazt, ami az évek alatt szépen halkan felgyűlt. Legutóbb egy színpadi jelenetet kellett eljátszani, megcsalás-lebukás témában, ott is ment, meg azelőtt egy Rambó részletet csináltunk, ahol masszívan üvöltve kellett a szöveget mondani - nagyon vicces volt. A szinkrontanárunk és a csoportból a cukker srác, akivel együtt voltunk a stúdióban összerezzent - ebből éreztem, hogy akkor kijött a hangerő.

Meg ajándékokon gondolkodni, meg izgulni Mama covid tesztjén, meg Cyborg Templar Lumen válogatásai, meg az esti gyertyák, meg a vasárnapi baráti egész napos ebéd és találkozás, meg a 2 ünnep közöttre leszervezett brunchok - próbálok ezekből meríteni és akkor nem tűnik is olyan szörnyűnek a minden.

Na tessék, és vicces véletlenekről, meg utazós idegenekről még nem is írtam, pedig lehet, ezek az igazán lélekemelő gyűjtemények.