Tulajdonképpen teregetek

Most annyira van kedvem írni, de ötletem nincs. Semmi frappáns, vicces vagy éppen mélyenszántó téma nem jut eszembe. Ja de, egy reggeli gondolat a változásokról. Hogy ezer éve járok pszichológushoz, ilyen-olyan terapeutákhoz, folyton kurkászok valami után - és hogy azt szeretem benne, amikor hirtelen, egyszer csak valami összeáll. És rohadtul nem ott és nem akkor, hanem most is biciklizés közben, a piac előtt érzés szinten jött egy felismerés. Vagy vezetés közben. Vagy reggeli ébredéskor. Most konkrétan az, hogy eddig rosszul gondoltam magamra és a változásokra. Biztos voltam benne, hogy úgy lehet változtatni (mármint úgy KELL csinálnom), hogy ma még nem, de holnaptól igen. És onnantól csináljam, mert ha nem, akkor szar alak vagyok. És ma az villant be, hogy basszus, én nem így működök.  Ugyan ezt a fajta működést lehet olvasni memoárokban, cikkekben, blogokban (vagy én ezt vettem észre), de nem mindenkinek ez fekszik. Nekem pl egyáltalán nem így megy a változás, hanem iszonyú lassan

Semmihez nincs kedvem. Itt kuksolok az üres iroda-lakásban, lúzerség a köbön a kánikulai nyári lassú munkanap. Hosszú to do lista előttem és a fejemben, kiket kellene felhívni, miket kellene venni, esetleg főzni, pakolni, szervezni, de semmi kedvem és semmi erőm hozzájuk. Érzem megint, hogy olyan szinten behúzott az egyedüllét, megyek lefelé a spirálban, csak a szart látom, csak azt, amit nem tettem meg, amit nem végeztem el, szóval mindent, ami nem, de semmit, ami igen. És hiába tudom ilyenkor fejjel, hogy csak mellé kéne tenni az igen-eket, most annyira hamisnak, annyira olcsónak és fészbukosnak tűnik gyorsan a hurrákat gyűjtögetni, mintha az ma el tudná söpörni a sötétséget. De nem tudja. Meg talán erőm sincs megint elkezdeni belülről izmozni, elfáradtam nagyon a folyamatosan dúló csendes csatában, ami bennem zajlik, hogy bármi is van, bármit gondolok vagy érzek, egy belső hang azonnal elkezdi a kételyei(mm)vel szétzilálni őket, nem marad origo, nem marad pillér, nem marad bizonyo