gyöngyszemek fűződnek lánccá
milyen viccesen buktatom le magam, méghogy időhiány miatt nem írok... cö! szinte nem volt nap az elmúlt több mint 2 hónapban, hogy ne jutott volna eszembe valamiről, hogy ezt le kellene írni, apró gondolatok, mélységek, magasságok, tompaság, elkeseredettség, váratlan öröm, kételyek, magamra találások, beszélgetések, ürességek, semmi érzés és így tovább a végtelenségig - aztán nem és nem. Mintha nem engedném meg magamnak annak a jóságát, hogy ide kicsatornázhassam a belső hangokat. Vagy lustaság. Vagy elbújni vágyás. Vagy annak a vágya, hogy kérdezzenek mások. Akik végülis kérdeztek, közeliek és távoliak, érdeklődőn vagy idegesítően, de nem telt el nap, hogy ne kérdeztek volna. És még így sem. Lehet, hogy ez még egy ki nem alakult rutin? Aztán 6 hét után elkezdtem félni, hogy megint egyszerre egy fél napig kellene írni, annyi minden gyűlt fel, mondjuk éppenséggel belefér , csak az erőt nem éreztem hozzá. Néha megnyitottam a felületet, és láttam azt az elképesztő happy jóságok listát - é