gyöngyszemek fűződnek lánccá
milyen viccesen buktatom le magam, méghogy időhiány miatt nem írok... cö! szinte nem volt nap az elmúlt több mint 2 hónapban, hogy ne jutott volna eszembe valamiről, hogy ezt le kellene írni, apró gondolatok, mélységek, magasságok, tompaság, elkeseredettség, váratlan öröm, kételyek, magamra találások, beszélgetések, ürességek, semmi érzés és így tovább a végtelenségig - aztán nem és nem. Mintha nem engedném meg magamnak annak a jóságát, hogy ide kicsatornázhassam a belső hangokat. Vagy lustaság. Vagy elbújni vágyás. Vagy annak a vágya, hogy kérdezzenek mások. Akik végülis kérdeztek, közeliek és távoliak, érdeklődőn vagy idegesítően, de nem telt el nap, hogy ne kérdeztek volna. És még így sem. Lehet, hogy ez még egy ki nem alakult rutin? Aztán 6 hét után elkezdtem félni, hogy megint egyszerre egy fél napig kellene írni, annyi minden gyűlt fel, mondjuk éppenséggel belefér, csak az erőt nem éreztem hozzá. Néha megnyitottam a felületet, és láttam azt az elképesztő happy jóságok listát - és a távolság csak egyre nagyobb és nagyobb lett az itt és az ott között.
Nem kell és nem is lehet visszahozni az április közepe - június vége közötti időszakot. Mély volt és magammal voltam. Befelé figyeltem, most nem volt ugye semmi külső sallang, semmi olyan aktivitás, ami az időmet és az energiámat elvinné - és így viszont ijesztő volt rengeteg minden. A feljött érzetek, a meghallott belső hangok, a csend, az egyedüllét, az egyedüllét magammal, a rettentő szarul menő alvás, a nyűglődés, az állandó elbújás vágy, a programok lemondása, pedig itthon sem volt sokszor jó. Volt pár állandó pillér a hetekben: az online edzések, a kedd reggeli coaching, a heti 1x ebéd szüleimmel, a majdnem napi telefonok Kingával, a heti telefonok M-vel, a közös hétvégék J-val. Szomjaztam mások társaságát, akár virtuálisan, akár élőben, de ha kettőnél többen voltunk, az már sok volt és ijesztő és csak el akartam bújni.
Aztán lassan elkezdett menni a sírás. Bármin. Egy hogy vagy kérdésen is. Filmeken. Ádám egyik kérdésén a gyerekkorral kapcsolatban. És aztán lassan, nagyon lassan valahogy jobb lett. Újra összefutottam váratlanul ismerősökkel. Már volt néha kedvem kimenni a lakásból. El tudtam fogadni, hogy ez most lassan megy és csak kis lépésekkel. És aztán már ki is tudtam mondani, hogy már jobb. Jobba vagyok magammal. Jobba, mint eddig valaha is.
És azt hiszem, ezért kellett a csend, meg az egyedüllét, hogy ezen az alagúton átnyomjam valahogy magam. Ha innen nézzük, csoda, hogy mik tudnak történni egy csendes lakásban, minimál kimozdulás mellett, kívülről nem látszik semmi, bent meg valami alapvető átalakul, helyre kerül, nyugvópontra billen. (és közben tudom, hogy ez nem marad így, happily forever, nyilván lesznek még körök, mert ez a realitás, mégis ide eljutni az számomra mérföldkő)
Na és közben azért csak eszembe jutnak apróbb / fontosabb mozzanatok, amik megörökítésért kiáltanak:
- Borka Makija, azaz Judy felfoghatatlan kézügyessége, kreativitása és ahogy minden kis alaknak lelke lesz, akár horgoltak, akár rajzoltak, akár torta tetején ülnek.
- elkezdtem a felolvasást, megérkezett hozzá a jól sikerült múlt szombati szinkron után az önbizalom, amihez meg kellett a 4 nappal azelőtti repülős könyv felolvasása, meg a gyakorlás - és most először éreztem a gyakorlásnak ennyire instant hatását és ez valami elképesztő lendületet adott
- eszembe jutott és elkezdtem a 10 évvel ezelőtti családállítós / önismereti csoport leveleit visszaolvasgatni - mennyi értékes ember, mennyi szeretet és elfogadás! Olyan kincs az a csoport még most is, mert rendszeres kapcsolat ugyan nincs közöttünk, de együtt formálódtunk mindannyian - és azt hiszem jó irányba. A cím is tőlük van, ilyen félmondatokkal voltak tele az egymásnak írt leveleink. Ott értettem meg (és erre most külön jó emlékezni), hogy mindannyian ugyanannak a valóságnak a morzsáit hordozzuk, és a megéléseinkkel mások is tudnak rezonálni. Ezért is éri meg kimondani, amit ki lehet, mert arra tudnak rákapcsolódni mások
- a színek: a türkiz, a fekete, a bordó-arany, milyen vicces kis apróságok egy hosszú beszélgetésben, mégis hoznak magukkal egy megerősítést abban, hogy az intuíciómra nyugodtan dőljek rá, jókat súg
- szintén az intuícióm súgja, hogy csináljam az új irány(oka)t, ami(k) eszembe jutott(ak), ne rohanjak vissza a megszokottba - és közben jöttek fel az elementáris erejű félelmek. Tudom, hogy nehéz a karrierváltás, de hogy ennyire?? És ez ennyire megvisel?? És nyilván ez triggerelte is a fentieket, és ezért is különösen fontos (volt) átnyomakodni az alagúton. És ha lassan megy, akkor lassan megy. Ha bénának érzem magam, akkor bénán csinálom. Ha idén nem lesz kész, akkor majd jövőre. Nincs baj.
- majdnem 8 éve van egy függőágyam, fent a padláson. A karantén alatt jött az ihlet, hogy ezt az erkélyen tudnám használni. Kerestem egy függőágyszakit (meglepő módon az idei év leghelyesebb férfija eddig), kijött, megnézte, elment, mert elfelejtett csavarokat hozni, aztán 2 nap múlva újra eljött és azóta korareggel meg délután, amikor már nem süt oda a nap, ott olvasgatok, és azt érzem, hogy ennél tulajdonképpen nem is kell több a boldogsághoz
- mostanra állt vissza a ciklusom az inszemek miatti felborulások után. Ebből 2 dolog látszik: 1) nem sikerültek (ez fájt nagyon, de hiszek a sorsszerűségben, hogy akkor nem most és / vagy nem így volt itt az ideje) illetve 2) amiről azt hittem, elbaszódott végleg, az is helyre tudott állni, köszönöm és hurrá és bocs a kishitűségért
- történt itt a nagy világbezárás alatt egy fájó szétválás és egy örömteli összejövés a közeli baráti körömben, hiába 1:1, nagyon fáj a szívem azokért, akik szétmentek - annak ellenére, hogy mindkettejüket nagyon értem. A jó párkapcsolatok létezésébe (mármint hogy van még ilyen, noch dazu előttem is) vetett hitem már eddig is alaposan megnyirbálódott, pedig hit is rohadtul kell hozzá, hiába mondogatják a szerencsefaktort az egészben. Ennek a visszaépítésére újra töröltem magam a tinderről, a többin meg dolgozom.
- közben meg pont tegnap jutott eszembe, hogy ha írnék egy random kedvességekről szóló blogot, akkor abban előkelő helye lenne egy ősszel megesett sztorinak: reggel a villamoson olvastam és a mellettem álló, nálam jóval fiatalabb fiú egyik megállóban nagyon kedvesen odafordult, hogy nem bánom-e, ha megigazítja a kabátom gallérját, odanyúlt és lehajtotta, és nem volt az egészben semmi több, csak egy ismeretlen random kedvessége, és valahogy annyira jól esett ez a figyelmesség, az a puha törődés, ahogy a kabátomhoz ért, és az egész egyszerűségében volt gyönyörű és szívmelengető. Ilyen férfiak is vannak.
Nem kell és nem is lehet visszahozni az április közepe - június vége közötti időszakot. Mély volt és magammal voltam. Befelé figyeltem, most nem volt ugye semmi külső sallang, semmi olyan aktivitás, ami az időmet és az energiámat elvinné - és így viszont ijesztő volt rengeteg minden. A feljött érzetek, a meghallott belső hangok, a csend, az egyedüllét, az egyedüllét magammal, a rettentő szarul menő alvás, a nyűglődés, az állandó elbújás vágy, a programok lemondása, pedig itthon sem volt sokszor jó. Volt pár állandó pillér a hetekben: az online edzések, a kedd reggeli coaching, a heti 1x ebéd szüleimmel, a majdnem napi telefonok Kingával, a heti telefonok M-vel, a közös hétvégék J-val. Szomjaztam mások társaságát, akár virtuálisan, akár élőben, de ha kettőnél többen voltunk, az már sok volt és ijesztő és csak el akartam bújni.
Aztán lassan elkezdett menni a sírás. Bármin. Egy hogy vagy kérdésen is. Filmeken. Ádám egyik kérdésén a gyerekkorral kapcsolatban. És aztán lassan, nagyon lassan valahogy jobb lett. Újra összefutottam váratlanul ismerősökkel. Már volt néha kedvem kimenni a lakásból. El tudtam fogadni, hogy ez most lassan megy és csak kis lépésekkel. És aztán már ki is tudtam mondani, hogy már jobb. Jobba vagyok magammal. Jobba, mint eddig valaha is.
És azt hiszem, ezért kellett a csend, meg az egyedüllét, hogy ezen az alagúton átnyomjam valahogy magam. Ha innen nézzük, csoda, hogy mik tudnak történni egy csendes lakásban, minimál kimozdulás mellett, kívülről nem látszik semmi, bent meg valami alapvető átalakul, helyre kerül, nyugvópontra billen. (és közben tudom, hogy ez nem marad így, happily forever, nyilván lesznek még körök, mert ez a realitás, mégis ide eljutni az számomra mérföldkő)
Na és közben azért csak eszembe jutnak apróbb / fontosabb mozzanatok, amik megörökítésért kiáltanak:
- Borka Makija, azaz Judy felfoghatatlan kézügyessége, kreativitása és ahogy minden kis alaknak lelke lesz, akár horgoltak, akár rajzoltak, akár torta tetején ülnek.
- elkezdtem a felolvasást, megérkezett hozzá a jól sikerült múlt szombati szinkron után az önbizalom, amihez meg kellett a 4 nappal azelőtti repülős könyv felolvasása, meg a gyakorlás - és most először éreztem a gyakorlásnak ennyire instant hatását és ez valami elképesztő lendületet adott
- eszembe jutott és elkezdtem a 10 évvel ezelőtti családállítós / önismereti csoport leveleit visszaolvasgatni - mennyi értékes ember, mennyi szeretet és elfogadás! Olyan kincs az a csoport még most is, mert rendszeres kapcsolat ugyan nincs közöttünk, de együtt formálódtunk mindannyian - és azt hiszem jó irányba. A cím is tőlük van, ilyen félmondatokkal voltak tele az egymásnak írt leveleink. Ott értettem meg (és erre most külön jó emlékezni), hogy mindannyian ugyanannak a valóságnak a morzsáit hordozzuk, és a megéléseinkkel mások is tudnak rezonálni. Ezért is éri meg kimondani, amit ki lehet, mert arra tudnak rákapcsolódni mások
- a színek: a türkiz, a fekete, a bordó-arany, milyen vicces kis apróságok egy hosszú beszélgetésben, mégis hoznak magukkal egy megerősítést abban, hogy az intuíciómra nyugodtan dőljek rá, jókat súg
- szintén az intuícióm súgja, hogy csináljam az új irány(oka)t, ami(k) eszembe jutott(ak), ne rohanjak vissza a megszokottba - és közben jöttek fel az elementáris erejű félelmek. Tudom, hogy nehéz a karrierváltás, de hogy ennyire?? És ez ennyire megvisel?? És nyilván ez triggerelte is a fentieket, és ezért is különösen fontos (volt) átnyomakodni az alagúton. És ha lassan megy, akkor lassan megy. Ha bénának érzem magam, akkor bénán csinálom. Ha idén nem lesz kész, akkor majd jövőre. Nincs baj.
- majdnem 8 éve van egy függőágyam, fent a padláson. A karantén alatt jött az ihlet, hogy ezt az erkélyen tudnám használni. Kerestem egy függőágyszakit (meglepő módon az idei év leghelyesebb férfija eddig), kijött, megnézte, elment, mert elfelejtett csavarokat hozni, aztán 2 nap múlva újra eljött és azóta korareggel meg délután, amikor már nem süt oda a nap, ott olvasgatok, és azt érzem, hogy ennél tulajdonképpen nem is kell több a boldogsághoz
- mostanra állt vissza a ciklusom az inszemek miatti felborulások után. Ebből 2 dolog látszik: 1) nem sikerültek (ez fájt nagyon, de hiszek a sorsszerűségben, hogy akkor nem most és / vagy nem így volt itt az ideje) illetve 2) amiről azt hittem, elbaszódott végleg, az is helyre tudott állni, köszönöm és hurrá és bocs a kishitűségért
- történt itt a nagy világbezárás alatt egy fájó szétválás és egy örömteli összejövés a közeli baráti körömben, hiába 1:1, nagyon fáj a szívem azokért, akik szétmentek - annak ellenére, hogy mindkettejüket nagyon értem. A jó párkapcsolatok létezésébe (mármint hogy van még ilyen, noch dazu előttem is) vetett hitem már eddig is alaposan megnyirbálódott, pedig hit is rohadtul kell hozzá, hiába mondogatják a szerencsefaktort az egészben. Ennek a visszaépítésére újra töröltem magam a tinderről, a többin meg dolgozom.
- közben meg pont tegnap jutott eszembe, hogy ha írnék egy random kedvességekről szóló blogot, akkor abban előkelő helye lenne egy ősszel megesett sztorinak: reggel a villamoson olvastam és a mellettem álló, nálam jóval fiatalabb fiú egyik megállóban nagyon kedvesen odafordult, hogy nem bánom-e, ha megigazítja a kabátom gallérját, odanyúlt és lehajtotta, és nem volt az egészben semmi több, csak egy ismeretlen random kedvessége, és valahogy annyira jól esett ez a figyelmesség, az a puha törődés, ahogy a kabátomhoz ért, és az egész egyszerűségében volt gyönyörű és szívmelengető. Ilyen férfiak is vannak.
❤️
VálaszTörlés