Tulajdonképpen teregetek

Akartam még ezer millió dolgot írni, ha már lúd alapon, de közben volt megint egy jóféle könyvklubos találkozó. KG találóan annyit mondott a helyzetemről, amikor nagyon ciki módon előreugrottam úgy 40 találkozónyi részt az ominózus ebédmeghívás értelmezésében, hogy ez a fajta hiányállapot, amit megélek már évek óta, kb úgy működik bennem, mint a fekete lyuk. Elképesztő szívóereje van, és aki csak a pereméhez közelít, azt hamm, elnyeli mindenestül és ez azért elég para. Mármint nagyon jó hasonlat és tényleg ilyesmi ereje van ennek a hiánynak, én is ezt érzem, csak ha ezt másik oldalról én megérezném, akkor onnan sikítva menekülnék el. Ha tudnék bármennyire is rajzolni, asszem most ilyen fekete lyukakat rajzolnék folyamatosan, hogy valahogy kívül tegyem magamon és csökkentsem az erejét. A fura véletlenekről, meg az egymásrahangolódásról meg annyit, hogy amikor a hosszú hétvégére hangolódva útban a busz felé beszéltem Z-vel, akkor egy ponton elkezdte mesélni, hogy múlt héten látta a

... hogy nem tartottam a menetrendszerinti depitől... aztán kurvára megtalált és annyira odab*szott mindennek, hogy teljesen padlóra kerültem. Közben néha eszembe jutott, hogy pont most kellene írni, figyelni az érzelmi hullámokat, megfogalmazni, hogy mi az a szar, amiben nyakig elmerültem, de hát egy rendes depinek megfelelően csak legyintettem, hogy áh, nincs erőm, meg minek. Most talán eggyel jobb, de azért tegnap is csúnyán beborultam, szóval óvatosan csak. Közben meg tényleg jó, hogy nem tartottam tőle, mert úgy látszik lesből támad és úgyis jön, ha itt van az ideje, és úgyis át kell szuszakolni magam ezen az egészen, akkor meg minek előre fosogatni. Már a szülinapi buli végén kezdődött, egyrészt a posztfesztdepi szituációhoz illő variánsa (megtörtént a dolog, amire készültem, ami lefoglalt, és azonnal éreztem az űrt utána), másrészt, meg a buli utsó 2-3 órájában már mindenki a gyerekeiről beszélt, a minimum 3 gyerekről, csak ők voltak a témák, esetleg a férjek-feleségek, és akk

Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon lesz-e ma bárki, aki felköszönt nőnap alkalmából. Eleve olyan fura ez az ünnep - ünnepnap ez egyáltalán?... nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor benne lett volna az egy férfi felköszönt egy nőt aspektus, és ebben nyilván vastagon én is benne vagyok, mégsem csak miattam volt talán így. A munkahelyi asztalra rakott egyenvirág nyilván kedvesség, de abban sincs semmi ebből fenti dologból. Na meg most, hogy betegen fekszem itthon, ez sem jöhetett szóba. Aztán tök meglepő fordulattal Apukám hozott egy csokor tulipánt, pedig nem szokott virágot adni ilyenkor, máskor is csak nagyon ritkán, és asszem életemben először kaptam tőle nőnapra valamit. És egy másik meglepő fordulattal D. kívánt boldog nőnapot, ami meg annyira jól esett, hogy valakinek úgy eszébe jutok nőnapkor, hogy nincs közöttünk semmi, csak barátság, ráadásul ritka barátság. Eh, értékesek ezek a srácok, D. is és Á. is, más más miatt, de nagyon a szívem közepében maradtak, pedig már vagy 4

Két mai álomtöredék. Az egyikben valami társasági izére készülök, össze vagyok csomagolva és sétálok Budakalászon lent a part mentén a gáton. A bekötő út és a gát találkozásánál annyira meredek az emelkedő, hogy alig tudok rajta felmenni, a másik oldalán pedig iszonyúan lejt, ott félek, hogy kifordul a bokám. Építettek a szélére egy lépcsőt, azon megyek le, de az is marhára meredek. Ahogy leérek, ott egy kilátó, oda fel kell menni. Fehér az egész, korlátokból és oszlopokból áll, nem összefüggő anyag, szűk és meredek ez is. Olyasmi, mint régen a rakéta mászóka, csak nincs teteje. Fentről viszont iszonyú szép a kilátás, belátni egész Budapestet. Épp kel fel a nap, de fordítva látszik a két part, jobb oldalon van a Pesti oldalaknak a házsora, gyönyörű mélysárga a színük, az ég pedig lilás-narancssárgás. Van a kilátó tetején egy csaj, olyan idegenvezető-szerűség lehet, meséli nagy lelkesen, hogy innen látni egész Budapestet, és mi hol van, először csak szimplán nem figyelek oda, de nem h