Heti vegyes
Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon lesz-e ma bárki, aki felköszönt nőnap alkalmából. Eleve olyan fura ez az ünnep - ünnepnap ez egyáltalán?... nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor benne lett volna az egy férfi felköszönt egy nőt aspektus, és ebben nyilván vastagon én is benne vagyok, mégsem csak miattam volt talán így. A munkahelyi asztalra rakott egyenvirág nyilván kedvesség, de abban sincs semmi ebből fenti dologból. Na meg most, hogy betegen fekszem itthon, ez sem jöhetett szóba.
Aztán tök meglepő fordulattal Apukám hozott egy csokor tulipánt, pedig nem szokott virágot adni ilyenkor, máskor is csak nagyon ritkán, és asszem életemben először kaptam tőle nőnapra valamit. És egy másik meglepő fordulattal D. kívánt boldog nőnapot, ami meg annyira jól esett, hogy valakinek úgy eszébe jutok nőnapkor, hogy nincs közöttünk semmi, csak barátság, ráadásul ritka barátság. Eh, értékesek ezek a srácok, D. is és Á. is, más más miatt, de nagyon a szívem közepében maradtak, pedig már vagy 4 éve nem látjuk egymást napi szinten.
A betegségben tegnapra jutottam el oda, hogy tudtam már a külvilágra figyelni egyáltalán és sorozatot nézni fekve, és találtam egy újabb gyöngyszemet Olive Kitteridge személyében. Kicsit semmilyennek indult, aztán olyan durván megérintett, hogy az utolsó két részt gyakorlatilag végig sírtam, tökre átéreztem, hogy mi van a szereplőkben, ráláttam szüleim közti dinamikákra, elfogadásra, megbánásra, fú, nagyon szép sorozat.
És közben, hogy 4 napja már itthon vagyok hermetikusan elzárva a világtól olyan furcsa, mindentől távoli érzésem van, hajnalonként csiripelnek a madarak, érzem, hogy odakint már tavasz kezd lenni, én még utoljára a télben voltam kint. És most idén nem tartok a tavasszal menetrendszerűen érkező agyoncsapós rosszkedvtől, és ennek csak részben az oka a reggelimeghívást követő ebédmeghívás.
Aztán olyan is volt még, hogy hétvégén megéreztem, mennyire jó érzés átugrani saját magamat, ezzel képletesen szólva is beinteni a korlátozó félelmek( egy részé)nek. J. szülinapi bulija, kb 40 meghívott, és nem tudom mi vitt rá, de viszonylag biztos voltam magamban, hogy szeretnék neki gitározni. Kb 2 hetem volt, 2 régi darabot előszedtem, mindkettőt játszottam és az egyiket az intuíció alapján választottam, a másikra emlékeztem, hogy nagyon szép darab. Ezutóbbi elég nehéz meg hosszú is, de ujjbegykeményedésig (kissé elsárgult a bőr egy-egy foltban!) gyakoroltam, kb minden este játszottam őket itthon. És basszus, elfelejtettem, hogy a lámpaláz milyen rohadt kemény ellenfél, hogy mennyire átveszi a hatalmat, és remegő ujjakkal cseszhetem a játékot, mert nem tudom irányítani a kezemet. Szerencsére szerdán, próba után Magdi kb rámparancsolt, hogy játsszam el nekik, hogy szokjam a közönséget - örök hála neki!, mert ott eszméltem rá, hogy bakker, a lámpaláz az itt van megint. Szombaton még átmentem a szomszédaimhoz, nekik is eljátszottam, ott is belegabalyodtam, de már kevésbé, mint szerdán, aztán este meg tök jól ment. És basszus, jót tett, hogy ittam előtte pár pohár bort, ez csökkentette a lámpalázat, nem a gyakorlás. Értem már a zenészek alkoholizmusát. Na és az volt, hogy rohadtul izgultam, a szereplés miatt eleve, hogy engem néz mindenki, hogy már kurvára nem tudok gitározni, mert a régi tudásomnak és technikának csak egy halovány utánzata van meg most, de közben meg erősebb volt az az érzés, hogy ezt szeretném adni a barátnőmnek ajándékba, meg az is, hogy amennyi lehetőségem volt, annyit gyakoroltam, nem lesz tökéletes, de ez tökre nem baj, és hogy ezzel együtt vállalom, hogy én most ennyit tudok. (Sőt!! kicsit belenyúltam a kottába, és a 3 oldalas megadarabban 1 sornyi részt elegánsan átugrottam, és basszus jó érzés volt ez is, hogy megtehetem, itt most nem a zeneakadémián játszom, hanem barátoknak, szóval ennyiben megkönnyíthetem a saját dolgomat, ha már egy brutkónehéz darabba vágtam a fejszémet) Szóval ez így mind nagyon fasza élmény volt.
Meg az is, hogy amikor a padláson fotókat kerestem a múltból és végignéztem az összes közös fotót M-mel és a 10-28 éves korom közötti életem full dokumentációját, cseppnyi rosszérzés sem volt bennem, hanem sokkal inkább az az öröm járt át, hogy mennyire sok mindent megéltünk. Kellett ez a több mint 5 év, na. És a fotók!! Te jó ég milyen szarul öltözött voltam végig a barátnőimhez képest! A többi lányt annyival csajosabbnak láttam a ruházata, haja, megörökített cselekedetei alapján, mint amilyennek magamat, ez őrület! Miért nem láttam ezt akkor, miért nem volt ízlésem ahhoz, hogy hogy kell lánynak öltözni?
Update: kaptam még 2 nőnapi felköszöntést így késő este, egy tinderes fiútól ismeretlenül egy egy órás telefonhívás közepette, meg egy kliensemtől.
Aztán tök meglepő fordulattal Apukám hozott egy csokor tulipánt, pedig nem szokott virágot adni ilyenkor, máskor is csak nagyon ritkán, és asszem életemben először kaptam tőle nőnapra valamit. És egy másik meglepő fordulattal D. kívánt boldog nőnapot, ami meg annyira jól esett, hogy valakinek úgy eszébe jutok nőnapkor, hogy nincs közöttünk semmi, csak barátság, ráadásul ritka barátság. Eh, értékesek ezek a srácok, D. is és Á. is, más más miatt, de nagyon a szívem közepében maradtak, pedig már vagy 4 éve nem látjuk egymást napi szinten.
A betegségben tegnapra jutottam el oda, hogy tudtam már a külvilágra figyelni egyáltalán és sorozatot nézni fekve, és találtam egy újabb gyöngyszemet Olive Kitteridge személyében. Kicsit semmilyennek indult, aztán olyan durván megérintett, hogy az utolsó két részt gyakorlatilag végig sírtam, tökre átéreztem, hogy mi van a szereplőkben, ráláttam szüleim közti dinamikákra, elfogadásra, megbánásra, fú, nagyon szép sorozat.
És közben, hogy 4 napja már itthon vagyok hermetikusan elzárva a világtól olyan furcsa, mindentől távoli érzésem van, hajnalonként csiripelnek a madarak, érzem, hogy odakint már tavasz kezd lenni, én még utoljára a télben voltam kint. És most idén nem tartok a tavasszal menetrendszerűen érkező agyoncsapós rosszkedvtől, és ennek csak részben az oka a reggelimeghívást követő ebédmeghívás.
Aztán olyan is volt még, hogy hétvégén megéreztem, mennyire jó érzés átugrani saját magamat, ezzel képletesen szólva is beinteni a korlátozó félelmek( egy részé)nek. J. szülinapi bulija, kb 40 meghívott, és nem tudom mi vitt rá, de viszonylag biztos voltam magamban, hogy szeretnék neki gitározni. Kb 2 hetem volt, 2 régi darabot előszedtem, mindkettőt játszottam és az egyiket az intuíció alapján választottam, a másikra emlékeztem, hogy nagyon szép darab. Ezutóbbi elég nehéz meg hosszú is, de ujjbegykeményedésig (kissé elsárgult a bőr egy-egy foltban!) gyakoroltam, kb minden este játszottam őket itthon. És basszus, elfelejtettem, hogy a lámpaláz milyen rohadt kemény ellenfél, hogy mennyire átveszi a hatalmat, és remegő ujjakkal cseszhetem a játékot, mert nem tudom irányítani a kezemet. Szerencsére szerdán, próba után Magdi kb rámparancsolt, hogy játsszam el nekik, hogy szokjam a közönséget - örök hála neki!, mert ott eszméltem rá, hogy bakker, a lámpaláz az itt van megint. Szombaton még átmentem a szomszédaimhoz, nekik is eljátszottam, ott is belegabalyodtam, de már kevésbé, mint szerdán, aztán este meg tök jól ment. És basszus, jót tett, hogy ittam előtte pár pohár bort, ez csökkentette a lámpalázat, nem a gyakorlás. Értem már a zenészek alkoholizmusát. Na és az volt, hogy rohadtul izgultam, a szereplés miatt eleve, hogy engem néz mindenki, hogy már kurvára nem tudok gitározni, mert a régi tudásomnak és technikának csak egy halovány utánzata van meg most, de közben meg erősebb volt az az érzés, hogy ezt szeretném adni a barátnőmnek ajándékba, meg az is, hogy amennyi lehetőségem volt, annyit gyakoroltam, nem lesz tökéletes, de ez tökre nem baj, és hogy ezzel együtt vállalom, hogy én most ennyit tudok. (Sőt!! kicsit belenyúltam a kottába, és a 3 oldalas megadarabban 1 sornyi részt elegánsan átugrottam, és basszus jó érzés volt ez is, hogy megtehetem, itt most nem a zeneakadémián játszom, hanem barátoknak, szóval ennyiben megkönnyíthetem a saját dolgomat, ha már egy brutkónehéz darabba vágtam a fejszémet) Szóval ez így mind nagyon fasza élmény volt.
Meg az is, hogy amikor a padláson fotókat kerestem a múltból és végignéztem az összes közös fotót M-mel és a 10-28 éves korom közötti életem full dokumentációját, cseppnyi rosszérzés sem volt bennem, hanem sokkal inkább az az öröm járt át, hogy mennyire sok mindent megéltünk. Kellett ez a több mint 5 év, na. És a fotók!! Te jó ég milyen szarul öltözött voltam végig a barátnőimhez képest! A többi lányt annyival csajosabbnak láttam a ruházata, haja, megörökített cselekedetei alapján, mint amilyennek magamat, ez őrület! Miért nem láttam ezt akkor, miért nem volt ízlésem ahhoz, hogy hogy kell lánynak öltözni?
Update: kaptam még 2 nőnapi felköszöntést így késő este, egy tinderes fiútól ismeretlenül egy egy órás telefonhívás közepette, meg egy kliensemtől.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése