megdícsérvén

Szoktam nézni a párokat az autóban villamosról vagy vonatról vagy bárhonnan, ahonnan kibámulok / bebámulok és mindig összeszorul a szívem, amikor két embert látok közöttük zéró kommunikációval vagy olyan állapotban, hogy semmi közük egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az egyikük sír is. Na most hétvégén pont ilyen párnak látszódhattunk mi is, mondjuk sírni csak akkor kezdtem el befelé, amikor megdícsérvén Anyukám kétféle sütijét annyit mondott, hogy na lesz majd, amikor egy sem lesz, sőt, ő sem lesz. Anyukám hihetetlen optimizmusa. 

Azóta már halványulóban a rosszérzés, de ez a hétvége sem vonult be a legjobbak közé. Nem tudom, hogy kellene önfeledtnek vagy spontánnak lenni - és nem emlékszem, mikor nevettem utoljára igazán szívből, hahotázva. Szoktak az emberek önfeledten nevetni a negyvenes éveik közepe felé? Tanítja ezt valaki, van erre tanfolyam? Jaj, volt régen a hahota klub, az mondjuk őrült vicces volt videofelvételekről. De komolyan, hogyan lehet időtlenséget megélni, önfeledten lenni a jelen korunkban? Nekem rohadtul nem megy, talán egyedül M-val. Nem találkozunk mostanság sokat, de szombaton pont igen, és bár matrica korszakát éli, egyszer amikor tesóm kiment a képből, lekonyuló szájjal odatogyogott hozzám kitárt karokkal, és szavak nélkül azt mondta, hogy lécci vegyél fel és vigasztalj meg. Engem is vegyen fel és vigasztaljon meg valaki - majd bónuszként tanítson meg újra nevetni.

(lehet, tényleg hosszúra nyúlt ez a tél)