megdícsérvén
Szoktam nézni a párokat az autóban villamosról vagy vonatról vagy bárhonnan, ahonnan kibámulok / bebámulok és mindig összeszorul a szívem, amikor két embert látok közöttük zéró kommunikációval vagy olyan állapotban, hogy semmi közük egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az egyikük sír is. Na most hétvégén pont ilyen párnak látszódhattunk mi is, mondjuk sírni csak akkor kezdtem el befelé, amikor megdícsérvén Anyukám kétféle sütijét annyit mondott, hogy na lesz majd, amikor egy sem lesz, sőt, ő sem lesz. Anyukám hihetetlen optimizmusa.
Azóta már halványulóban a rosszérzés, de ez a hétvége sem vonult be a legjobbak közé. Nem tudom, hogy kellene önfeledtnek vagy spontánnak lenni - és nem emlékszem, mikor nevettem utoljára igazán szívből, hahotázva. Szoktak az emberek önfeledten nevetni a negyvenes éveik közepe felé? Tanítja ezt valaki, van erre tanfolyam? Jaj, volt régen a hahota klub, az mondjuk őrült vicces volt videofelvételekről. De komolyan, hogyan lehet időtlenséget megélni, önfeledten lenni a jelen korunkban? Nekem rohadtul nem megy, talán egyedül M-val. Nem találkozunk mostanság sokat, de szombaton pont igen, és bár matrica korszakát éli, egyszer amikor tesóm kiment a képből, lekonyuló szájjal odatogyogott hozzám kitárt karokkal, és szavak nélkül azt mondta, hogy lécci vegyél fel és vigasztalj meg. Engem is vegyen fel és vigasztaljon meg valaki - majd bónuszként tanítson meg újra nevetni.
(lehet, tényleg hosszúra nyúlt ez a tél)
Az a baj, hogy manapság veszünk egy új cipőt és nem ugrálunk benne. Meg az is, hogy senki nem kérdi meg melyik a kedvenc dinód, vagy milyen színt szeretsz. Amúgy meg lehet spontánnak is lenni, meg nevetni is :D De néha bele kell harapni a sajtba. Csak úgy. Mert huncutság!
VálaszTörlésSzerintem mi is ilyen párnak szoktunk tűnni az autóban (vagy máshol), miközben a létező legnagyobb biztonságot és nyugalmat élem át vele és azzal a helyzettel, hogy végre valakivel nem muszáj beszélgetni ahhoz, hogy jól legyünk együtt. Szoktunk persze beszélgetni is, de jellemzően nem az autóban.
VálaszTörlésÉn pld. az irodalomterápiás csoportokban szoktam nagyon nevetni (többször, mint sírni), olyan jó, hogy ott teret lehet engedni az érzelmeknek.
Elnézést, hogy off, de mesélsz az irodalomterapiarol? Annyira jól hangzik de ugyanannyira nem tudom elkepzelni, milyen lehet. En is imádom amúgy, hogy lehet ugy csendben lenni a férjemmel, hogy nincs baj, régen a csend nekem mindig azt jelentette, hogy unalmas vagyok vagy haragszanak rám. Nehéz volt megtanulni. De szerintem a villamosról nézve máshogy néz ki egy jo meg egy rossz csend, a metakommunikacio mas, a feszültség vagy nyugodtság stb az arcon.
TörlésÉn résztvevőként tudok mesélni picit, szeptember óta járok, és szeretem nagyon. Ez kis csoportos alkalom, max. 7-en szoktunk lenni nagyon vegyes hátterű társaság. Az elején felolvasás a vezető egy írást, mesét, verset, novellát, és aztán arról beszélünk irányított kérdések mentén a mi megéléseinkről, erzesekrol. Én szeretek járni, biztonságos hely :)
TörlésIgen, egyetértek én is, megtévesztőek lehetnek ezek a pillanatkepek. Mi is elég jól vagyunk a férjemmel őszintén szólva,de sokszor például én a kocsiban nyomkodom a telóm, válaszolgatom meg a leveleim, uzeneteim,mert ilyenkor van időm, itt a gyerekek nem látják (jelenlétükben igyekszünk nem nyomkodni a telefont,hacsak nem valami sürgős)
TörlésIldi
@juditorsi nagyon köszi!
VálaszTörlés