Tulajdonképpen teregetek

Ezen gondolkodom most: " Researchers have found, over and over again, that a strong predictor of personal growth following trauma is a willingness to open up about the trauma in the context of a supportive social network.  Find a friend, a family member, a therapist, your pet iguana, and share your experience, your feelings, your doubts, and your fears that surround your trauma. Get out of your own head and share your shame." A nagy nehézségekben eddig az volt, hogy megnémulok. Pedig ott van támogató szociális közeg, nagyon is, ötcsillagos közeg, százcsillagos a támogatásuk - és mégsem. Tök fura, hogy miért. Lehet, hogy ez is ilyen hozott batyu, ami nem rögzül be kiskorban, az később már nem fog - pláne, ha gondosan pont hasonlót sikerül beválasztani. Sőt, amikor a legmélyebben voltam, akkor még senki segítőhöz sem jártam el, annyira csalódtam mindenben, a százéves önismereti baszokban, ha olyan állapotba kerülök saját döntésem nyomán, akkor minek menjek önismeretet mélyí

Egyik hétvégén mentem ki Mamához látogatóba és valami hirtelen ötlettől vezérelve vittem neki virágot. Aznap, amikor M-val reggeliztünk a Keletben, meleg őszi napon, én az új poncsóban, napsütés, legszebb vénasszonyok nyarás (nyarai??) délelőtt, finom kávé, sok röhögés. Nagyon örült a virágnak, de amikor átvette, akkor mondta, hogy jé, hát ezt miért kaptam, nem is vagyok Teri. Hehe. Meg valaki a játékautót akarta elnevezni, és mondta, hogy legyen Teri. Hehe. Pedig bizisten, nem érzem még ezt a blogolás dolgot, nem találom az íráshoz a lendületet. Akadozós, döcögős még kissé, várom vissza szeretettel az önéletrajzírás fejezeteinek a lendületét. Mindezen túl pedig szippantás korszak az ügynökségnél, egy nagyon elbénázott bértárgyalás apropóján kaptam egy csodamondatot KG-től ( "a szándékaimat kommunikáltam és nem a lehetőségeimet" ), sok munka, sok szorongás, de már 1-2 sikerélmény is jött velük. Egy nagyon feltöltős és helyrerakós JHDZ hétvége, sok ölelkezés

Az volt a terv, hogy felmondok a nemszeretem munkahelyen, és a kettes számú munkahelyen fogok főként dolgozni, de mellette hagyok magamnak időt sportolni, töltődni, és a saját dolgaimat csinálni. Úgy, mint kliensekre sokkal többet készülni, utánuk olvasni szakkönyvekben, az új típusú tanításra felkészülni, meg gardróbot csináltatni, meg elkezdeni meditálni, relaxálni, fejben rendet rakni. Mindez a felmondásig nagyon szépen alakult, rohadtul megkönnyebbültem és elkezdtem érezni, hogy újra van energiám élni. Kb 2 napig. Majd a kettes számú helyen mondtam egyik nap délelőtt nagy örömmel, hogy mostantól 3x annyit tudok jönni, mint eddig, délután pedig felmondott a csapatból a legprofibb tag (nem miattam - asszem). Viszont nélküle kurva nagy szarban leszünk azaz vagyunk, az ottmaradó tag irtó frusztrált meg fél, nekem tök új a terület is meg a csapat vezetés is, és csak nagyon távolról kapcsolódik a napi munka 95%-a ahhoz, amit eddig csináltam, (én is félek amúgy), lett egy nagy ügyfél, a

Huh, most jól érzem magam a bőrömben, nagyon jó hétvégém volt, két szokatlan vonással: egyrészt egész hétvégén gyakorlatilag nem voltam egyedül, csak itthon alvás közben + előtte / utána 1-1 órát kb. Másik szokatlanság, hogy laptopot sem kapcsoltam be egyáltalán és a telefont is csak minimális időkben bizgettem, az mondjuk húzott is lefelé. Szombaton délelőtt a kari aji városnéző sétát váltottuk be családdal, illetve a többieknek ez már a második alkalom volt. D. olyan maximálisan jófej volt, hogy lemondta az állítást és inkább ide jött - bár odafelé röhögtünk a buszon, hogy ez a real családállítás, ott együtt lenni 3 órán át, nem ám mező, meg képviselők, meg puha szeretet és elengedő mondatok, cöh! És valahogy minden nagyon rendben volt ott szombaton. Az idő maga volt a csoda, napsütés, szél, hűvös, gyönyörű színek, a legeslegkedvencebb időjárásom, pont turistáskodós idő, és csomószor azt éreztem, külföldön vagyok turista. Iszonyú menő a belváros, a házaktól meg kell őrülni annyira g

- szia, X.Y. vagyok a Mammut Vistából, és a repjegyeddel kapcsolatban hívlak. Viszont olyan ismerős a neved, nem lehet, hogy korábban velünk utaztál Damaszkuszba?  - szia, öööö, nem utaztam Damaszkuszba. De várjál, a neved nekem is rémlik.... jesszusom, azt hiszem tudom, ki vagy: 10 éve Te intézted a karácsonyi új-zélandi utunkat. - igen!! Emlékszem, pont dec. 24-én indultatok.... Akkor Te vagy az tényleg. Emlékszem rád! És gondoltam, hogy kizárt, hogy ilyen névvel egy másik utas foglalna jegyet. De szerintem voltatok aztán Damaszkuszban is... - úúú, igen, tényleg voltunk aztán ott is. De azt tök elfelejtettem, hogy Rajtatok keresztül intéztük. De vicces! Szóval nagyon durva, hogy a repjegyintéző csajszival emlékeztünk egymásra 10 év távlatából, és úgy beszélgettünk, mint valami ezer éves haverok. És a beszélgetés közben egyszer csak beúszott, hogy hogy néz ki, milyen a haja, az arcbőre, milyen az arca. Viszont, hogy voltam Damaszkuszban, azt olyan szinten kitöröltem, hogy őrül

Ma délelőtt tesómmal reggeliztünk egy hihetetlen finomat és roppant mód tudtunk örülni és hálásnak lenni azért, hogy így tudunk indítani egy szerda reggelt. Aztán voltam útlevelet csináltatni, és utána tök jókedvűen és valahogy olyan könnyedén mentem az irodába. Majd ott realizáltam, hogy nem tudok milyen gépet bekapcsolni, és a fejemre csaptam, hogy b*ssza meg, otthagytam az önkormányzaton a laptopomat!!44!! Visszamentem, de már az úton röhögtem, hogy nem hiszem el, hogy X évente elhagyom a laptopom - helló dekoncentráltság. Úgy emlékeztem, bent az ügyintéző előtti széken hagyhattam, de nem, kint volt a váróteremben. Iszonyú menő módon ott feküdt a padon, úgyhogy odasétáltam, felkaptam egy szolid mosollyal és kisétáltam. Olyan furi érzés volt, azt éreztem, magyaráznom kellene ezt az egész szitut, hogy nem tolvaj vagyok, hanem az enyém, de olyan közönnyel ült mindenki, hogy úgy éreztem, hülyébben jön ki, ha elkezdem magyarázni a bizonyítványt. Azért a biztonsági őrhöz odamentem, hogy

Fáradt vagyok, nem tudok normálisan írni, csak pár gondolat: Hipnózis kutató néni mennyire végtelenül menő és inspiráló volt. Szeretnék hozzá elmenni hipnózist tanulni és / vagy önhipnózist tanulni. Megijedtem, hogy nem normális módon tudok magam alá csúszni érzelmileg. Mi van, ha depressziós vagyok és tényleg kellene valamit szednem, és akkor talán tudnék örülni is dolgoknak. Vagy hogy kell megtanulni újra örülni? Hol mentem félre? Hogy kell ezt csinálni? Szeretnék telket. Majdnem Verőcén vettem tegnap egyet irtó kalandos módon, de a játékautó nem bírna oda felvinni, és nincs ott csend - ami sajnos alap fontosságú akkor, amikor a fejemben, meg a hétköznapi életemben ekkora nagy a zaj. Jópofa vidékjáró fél nap volt. Sajnálom, hogy nem tudtunk tegnap zs-vel beszélgetni. Én a legvégén mentem csak oda hozzá, ő mondjuk direktben hozzám egyszer sem, csak a társasághoz, de ott meg elsodródtunk egymástól. Amúgy az utolsó mondatával pompásan keltett lelkiismeretfurdalást - izé, kell ez

Tegnap volt a 20 éves érettségi találkozónk, amitől fostam, mint az állat. Hogy nincs családom, hogy nincs párom, hogy mi a bánatot mondjak, ha valaki megkérdezni, hogy mi újság van veled. De a hogy vagy kérdésre sem lett volna nagyobb kedvem válaszolni. Na és végül tök jó volt az egész, tök minőségi és tartalmas beszélgetések voltak, nem volt kínos nekem szegeződés, hogy hány gyerekem van, meg mit is értem el az életben. Treníroztam magam, hogy arra gondoljak, mim van és ne arra, mim nincs (őrült fontos és bölcs javaslat KG-től!), és végülis lazán mentem el a helyzethez képest, meg elrepült a 7 és az éjjel 3 közötti idő, és csomó mindenkivel beszélgettem, de....de. De ma úgy keltem fel, hogy kurva szar és reménytelen minden. Hogy egy darab szar vagyok, aki sehol sem tart az életben, és elmegy mellettem az egész élet, a fiatalságom már igaziból múlt idős és nem érzem, hogy jól gazdálkodtam vele. Hogy kurvára nem tudok férfiakkal kapcsolatba kerülni, csakis barátkozósba, hogy már nem