Hétvége egy-két mondatban
Huh, most jól érzem magam a bőrömben, nagyon jó hétvégém volt, két szokatlan vonással: egyrészt egész hétvégén gyakorlatilag nem voltam egyedül, csak itthon alvás közben + előtte / utána 1-1 órát kb. Másik szokatlanság, hogy laptopot sem kapcsoltam be egyáltalán és a telefont is csak minimális időkben bizgettem, az mondjuk húzott is lefelé.
Szombaton délelőtt a kari aji városnéző sétát váltottuk be családdal, illetve a többieknek ez már a második alkalom volt. D. olyan maximálisan jófej volt, hogy lemondta az állítást és inkább ide jött - bár odafelé röhögtünk a buszon, hogy ez a real családállítás, ott együtt lenni 3 órán át, nem ám mező, meg képviselők, meg puha szeretet és elengedő mondatok, cöh! És valahogy minden nagyon rendben volt ott szombaton. Az idő maga volt a csoda, napsütés, szél, hűvös, gyönyörű színek, a legeslegkedvencebb időjárásom, pont turistáskodós idő, és csomószor azt éreztem, külföldön vagyok turista. Iszonyú menő a belváros, a házaktól meg kell őrülni annyira gyönyörűek, a sztorik nagyon érdekesek voltak, a kóstolók finomak, minden a helyén volt valahogy.
Már nem is tudom kivel, valakivel a nyáron beszélgettünk, és akkor mondtam ki, hogy nekem olyan unalmas a felnőttlétben az, hogy már mindent ismerünk. Hogy minden programról kb tudom, hogy milyen lesz és attól csak nagyon kicsit tér el (vagy nem járok eleget új helyekre?), hogy minden buszról tudom, hogy merre megy, ismerem, hogy hol milyen ház van, ha elmegyek egy fürdőbe, tudom, hogy mi fog történni és kb miket fogok érezni - szóval hogy alig van már meglepetés a napokban. És ezért (is) szeretek utazni, hogy ott mindig a nulláról kell felfedezni, megérezni az adott helyet, még jobbak azok az országok, ahol a boltok nevét sem ismerjük és idő mire kiderül, mi a közért és mik a helyi telefonszolgáltatók (ez tök irreleváns info, de mégis, én azon is mindig jól szórakozom, hogy hogy hívják a helyi 2-3 nagy telkó céget). Még ennél is jobb, ha még a betűket sem ismerem és tök más az írásmód, akkor egy élő logikai játék minden nap - ezt imádom. Na és hogy kicsit ez a túra is olyan volt, hogy az ismert kis utcákban tök új infok jöttek, meglepetés random helyekre mentünk be és izgi volt az egész.
Aztán Ádámnál volt ex csokigyáros találkozó, fetrengős, lazulós program, ahova nagyon volt kedvem menni, de aztán mérsékelten volt csak jó. Megint azt éreztem, hogy nem találom velük a hangot, hogy hiába kedvelem őket mind, a társaságból 2 fiút pedig kifejezetten nagyon szeretek, de így együtt egyszerűen nem vagyok velük kompatibilis. Ők olyan 8-10 évvel fiatalabbak nálam, és kettes beszélgetésekben ez nem igazán gond, de nagy társaságban már érzem, hogy bakker, másik generáció félig, én máshol járok az életben, mások a vicceink, mások a problémáink. Én sztem benne vagyok egy masszív életközepi útkeresésben, nekik meg csak most indul az önálló élet, ők most kezdenek utazni, meg nekik nyílik ki a világ, én meg máshol járok. Ez így egy nap távlatból érthető ok a távolságra, de tegnap nagyon elszomorodtam, hogy megint azt éreztem, nem tudok kapcsolódni azokhoz, akiket szeretek (na jó, kedvelek).
Na de ma!! Délelőtt a legkedvencebb rocksztár barátommal találkoztunk, és megint az a 3,5 óra olyan volt, mintha folyamatosan töltőre lettem volna feltéve. Ráadásul érzelmi töltőre, ami minden közül a legjobb. Autókáztunk kicsit BP-n, felmentünk a HHH-re, aztán haza hozzám, majd elvittem a próbájukra. Beszélgettünk, nevettünk és komolykodtunk. Azt szeretem benne mindennél jobban, hogy egy olyan végtelenül érzelmes és transzparens valaki, hogy kimond mindent, amit érez, de mindezt végtelen szeretettel és őszinteséggel mindenki felé. Én velük tanultam meg kimondani valakinek, hogy szeretlek, és tőlük tanultam meg, hogy milyen érzés egy fiúval úgy megölelni egymást barátilag, hogy a testünk ahol csak lehet, összeér. Nem csak ez a távoli egymásradőlés, hanem térdtől fejig minden összeér és szorosan átöleljük egymást karral is. És annyira hálás vagyok neki és hatalmas kincsnek érzem, hogy velem szeretné tölteni a pesti szabadidejének egy részét. És annyira végtelenül jólesik, amikor azt mondja, hogy ő hálás iszonyúan, hogy tudunk találkozni és ne haragudjak, hogy csak pár órát ér rá. Amikor vele vagy a családjával találkozom, akkor meg tudok nyugodni, elhiszem, hogy rendben van az élet, hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy alapvetően minden rendben van velem is, meg az életemmel is. És olyankor, mintha egy százkilós betonkocka gördülne le a vállamról. Na és ma is, egyszerűen jó volt elmondani, hogy mennyire szeretjük egymást és milyen jól érezzük magunkat együtt, meghallgatni, hogy ő most miben van és mivel küzd és elmondani az én mostani küzdelmeimet. Egyszerűen vele lenni olyan, hogy mindig jó, bármit csinálunk, bárhol vagyunk és bármilyen körülmények vannak körülöttünk. És az a legérdekesebb, hogy a gyerekeivel meg a feleségével szintén ezt érzem, ott körülöttük van egy akkora szeretetbuborék, ami alatt van hely nekem is és ott nagyon jó lenni :).
És hát az van, hogy tökre tisztelem meg nagyra tartom azért, ahogy él. Ahogy beszél - nagyon szeretem a stílusát -, ahogy másokhoz tud kapcsolódni és ahogy gondolkodik a dolgokról, felnézek rá és fontos a véleménye. Na és amikor ő mond valami szépet vagy dicsér, akkor azt végre meg tudom hallani és sokáig vissza tudok nyúlni hozzá és meríteni belőle. Nyáron a Katlanban mesélte az egyik éjjeli teraszos beszélgetésben, hogy ő mennyire irigyelte M-t, hogy egy ilyen csaja van mint én. Olyan egyszerű lenne az élet, ha úgy tudnám magam látni, ahogy pl ő vagy valaki más szerettem engem lát.
Aztán pedig J-vel találkoztunk, mentünk a túrára bevásárolni és végre-végre találtam jó méretű és jó árú túranacit, meg szuperszép türkiz kapucnis polárpulcsit. J-vel is nagyon jó volt együtt lenni, ami megnyugtatott, merthogy 3 hétig eléggé össze leszünk zárva, vagy legalábbis kötve. Az Élet amúgy egy kurvára vicces kedvű rendező, merthogy J és G sokáig volt egy pár, ráadásul nem is akármilyen, és amikor J-nek szóltam ez a túra kapcsán, akkor még rohadtul nem volt jele, hogy aztán én szépen megérintődök és kvázi belezúgok G-be. Köszi.
Szombaton délelőtt a kari aji városnéző sétát váltottuk be családdal, illetve a többieknek ez már a második alkalom volt. D. olyan maximálisan jófej volt, hogy lemondta az állítást és inkább ide jött - bár odafelé röhögtünk a buszon, hogy ez a real családállítás, ott együtt lenni 3 órán át, nem ám mező, meg képviselők, meg puha szeretet és elengedő mondatok, cöh! És valahogy minden nagyon rendben volt ott szombaton. Az idő maga volt a csoda, napsütés, szél, hűvös, gyönyörű színek, a legeslegkedvencebb időjárásom, pont turistáskodós idő, és csomószor azt éreztem, külföldön vagyok turista. Iszonyú menő a belváros, a házaktól meg kell őrülni annyira gyönyörűek, a sztorik nagyon érdekesek voltak, a kóstolók finomak, minden a helyén volt valahogy.
Már nem is tudom kivel, valakivel a nyáron beszélgettünk, és akkor mondtam ki, hogy nekem olyan unalmas a felnőttlétben az, hogy már mindent ismerünk. Hogy minden programról kb tudom, hogy milyen lesz és attól csak nagyon kicsit tér el (vagy nem járok eleget új helyekre?), hogy minden buszról tudom, hogy merre megy, ismerem, hogy hol milyen ház van, ha elmegyek egy fürdőbe, tudom, hogy mi fog történni és kb miket fogok érezni - szóval hogy alig van már meglepetés a napokban. És ezért (is) szeretek utazni, hogy ott mindig a nulláról kell felfedezni, megérezni az adott helyet, még jobbak azok az országok, ahol a boltok nevét sem ismerjük és idő mire kiderül, mi a közért és mik a helyi telefonszolgáltatók (ez tök irreleváns info, de mégis, én azon is mindig jól szórakozom, hogy hogy hívják a helyi 2-3 nagy telkó céget). Még ennél is jobb, ha még a betűket sem ismerem és tök más az írásmód, akkor egy élő logikai játék minden nap - ezt imádom. Na és hogy kicsit ez a túra is olyan volt, hogy az ismert kis utcákban tök új infok jöttek, meglepetés random helyekre mentünk be és izgi volt az egész.
Aztán Ádámnál volt ex csokigyáros találkozó, fetrengős, lazulós program, ahova nagyon volt kedvem menni, de aztán mérsékelten volt csak jó. Megint azt éreztem, hogy nem találom velük a hangot, hogy hiába kedvelem őket mind, a társaságból 2 fiút pedig kifejezetten nagyon szeretek, de így együtt egyszerűen nem vagyok velük kompatibilis. Ők olyan 8-10 évvel fiatalabbak nálam, és kettes beszélgetésekben ez nem igazán gond, de nagy társaságban már érzem, hogy bakker, másik generáció félig, én máshol járok az életben, mások a vicceink, mások a problémáink. Én sztem benne vagyok egy masszív életközepi útkeresésben, nekik meg csak most indul az önálló élet, ők most kezdenek utazni, meg nekik nyílik ki a világ, én meg máshol járok. Ez így egy nap távlatból érthető ok a távolságra, de tegnap nagyon elszomorodtam, hogy megint azt éreztem, nem tudok kapcsolódni azokhoz, akiket szeretek (na jó, kedvelek).
Na de ma!! Délelőtt a legkedvencebb rocksztár barátommal találkoztunk, és megint az a 3,5 óra olyan volt, mintha folyamatosan töltőre lettem volna feltéve. Ráadásul érzelmi töltőre, ami minden közül a legjobb. Autókáztunk kicsit BP-n, felmentünk a HHH-re, aztán haza hozzám, majd elvittem a próbájukra. Beszélgettünk, nevettünk és komolykodtunk. Azt szeretem benne mindennél jobban, hogy egy olyan végtelenül érzelmes és transzparens valaki, hogy kimond mindent, amit érez, de mindezt végtelen szeretettel és őszinteséggel mindenki felé. Én velük tanultam meg kimondani valakinek, hogy szeretlek, és tőlük tanultam meg, hogy milyen érzés egy fiúval úgy megölelni egymást barátilag, hogy a testünk ahol csak lehet, összeér. Nem csak ez a távoli egymásradőlés, hanem térdtől fejig minden összeér és szorosan átöleljük egymást karral is. És annyira hálás vagyok neki és hatalmas kincsnek érzem, hogy velem szeretné tölteni a pesti szabadidejének egy részét. És annyira végtelenül jólesik, amikor azt mondja, hogy ő hálás iszonyúan, hogy tudunk találkozni és ne haragudjak, hogy csak pár órát ér rá. Amikor vele vagy a családjával találkozom, akkor meg tudok nyugodni, elhiszem, hogy rendben van az élet, hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy alapvetően minden rendben van velem is, meg az életemmel is. És olyankor, mintha egy százkilós betonkocka gördülne le a vállamról. Na és ma is, egyszerűen jó volt elmondani, hogy mennyire szeretjük egymást és milyen jól érezzük magunkat együtt, meghallgatni, hogy ő most miben van és mivel küzd és elmondani az én mostani küzdelmeimet. Egyszerűen vele lenni olyan, hogy mindig jó, bármit csinálunk, bárhol vagyunk és bármilyen körülmények vannak körülöttünk. És az a legérdekesebb, hogy a gyerekeivel meg a feleségével szintén ezt érzem, ott körülöttük van egy akkora szeretetbuborék, ami alatt van hely nekem is és ott nagyon jó lenni :).
És hát az van, hogy tökre tisztelem meg nagyra tartom azért, ahogy él. Ahogy beszél - nagyon szeretem a stílusát -, ahogy másokhoz tud kapcsolódni és ahogy gondolkodik a dolgokról, felnézek rá és fontos a véleménye. Na és amikor ő mond valami szépet vagy dicsér, akkor azt végre meg tudom hallani és sokáig vissza tudok nyúlni hozzá és meríteni belőle. Nyáron a Katlanban mesélte az egyik éjjeli teraszos beszélgetésben, hogy ő mennyire irigyelte M-t, hogy egy ilyen csaja van mint én. Olyan egyszerű lenne az élet, ha úgy tudnám magam látni, ahogy pl ő vagy valaki más szerettem engem lát.
Aztán pedig J-vel találkoztunk, mentünk a túrára bevásárolni és végre-végre találtam jó méretű és jó árú túranacit, meg szuperszép türkiz kapucnis polárpulcsit. J-vel is nagyon jó volt együtt lenni, ami megnyugtatott, merthogy 3 hétig eléggé össze leszünk zárva, vagy legalábbis kötve. Az Élet amúgy egy kurvára vicces kedvű rendező, merthogy J és G sokáig volt egy pár, ráadásul nem is akármilyen, és amikor J-nek szóltam ez a túra kapcsán, akkor még rohadtul nem volt jele, hogy aztán én szépen megérintődök és kvázi belezúgok G-be. Köszi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése