Tulajdonképpen teregetek

Tegnap este megvettem a repjegyet jövő hétre, meg lefoglaltam az első éjszakára a szállást. És el nem tudom képzelni, milyen lesz, hogy lesz, és van is bennem egy jó nagy adag félelem, de azért inkább megyek, mint hogy itthon féljek. Végül a Portó-Santiago szakaszt választottam, a fő vonzerő az óceán melletti gyaloglás, meg hogy ha Portóból kijutok, akkor onnantól már nagyon természetközeli lesz az egész. El nem tudom képzelni, hogy más zarándokokkal majd bandázom, valahogy egyszerre kívánom azt, hogy ne kelljen senkihez szólni meg senkire figyelni, de a két hetes egyedülléttől is félek kicsit - remélem, valami pompás köztes megoldás alakul ki. Azt hiszem az óceán melletti gyalogláson túl azt várom a legjobban, hogy milyen lesz megengedni magamnak, hogy azt csináljam és úgy, ahogy belülről jön. Ez egyelőre egy teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen működés - de magától mondta mindkét túrabarátnő, akik már voltak, hogy erről szól igaziból a camino. Kicsit apatikusan vagyok most ezzel, ...

Elég nehezek ezek a napok és hetek. Ma épp talán kicsit könnyebb, vagy jobban megy az élet, de hát irgalmatlan sokat sírtam itt az elmúlt időszakban és nagyon nagyon sok nehéz érzelem van bennem. Elősorban düh és harag L felé, aztán egy nagy adag becsapottság és igazságtalanságérzés, aztán néha van egy kis önvád, hogy ezt miért hagytam és miért nem vettem észre, vagy miért magyaráztam meg magamnak a red flagaket, és miért adtam újra és újra bizalmat - ááá. De igaziból tudom, hogy miért és azt is tudom, hogy a lecke már megvan. Sajnálom, hogy két értékes évem elment rá, de megvan. Van egy elképesztően jó és megtartó barátnőkör körülöttem, minden nap valakivel beszélek hosszan, kb mindenkinek ugyanazt mondom és ugyanúgy káromkodok, de okosan, szétosztva egyenlően, így egy-egy emberre kb csak hetente egyszer kerül sor :) és egyelőre bírják és nagyon jó dolgokat mondanak, minden beszélgetésből van minimum 1-2 őrült fontos és visszaigazoló mondat és segítenek nagyon az önvád gyors abbahagyá...

Úristen, de nagyon kedves kommenteket kaptam, nem volt energiám azonnal reagálni, de nagyon bement a szívembe az összes és sok erőt adott! Köszönöm!!  Az önegyüttérzést gyakorlom ezerrel, és asszem most megy is elég jól, és annyira szuperkedves barátnőim vannak IRL, naponta valaki biztosan megkérdezi, hogy hogy vagyok, és mi van és egyszerűen nem hagyják, hogy csendben, csak befelé szomorkodjak. A megírt emailre nem jött válasz, nem tudom, fog-e valaha, de eleinte még azért sírtam, hogy biztos keményen fogalmaztam és láttam magam előtt a szégyent az arcán, aztán azért sírtam, hogy de hát mennyire igaz, amit írtam és mennyire jogosan vagyok felháborodva és érzem magam átb*szva a palánkon. Szerencsére mindig volt ok sírni. Most hétfőn volt még egy nagyobb kör sírás, mert az utolsó körös cuccolás miatt kellett még egyeztetni is, meg elhozta a lakásomba a maradék nagy dolgokat és ez is nagyon fájt. Nem akartam itthon lenni, elindultam a Várba, aztán időközben módosult a Normafára, végi...