energia

Úristen, de nagyon kedves kommenteket kaptam, nem volt energiám azonnal reagálni, de nagyon bement a szívembe az összes és sok erőt adott! Köszönöm!! 

Az önegyüttérzést gyakorlom ezerrel, és asszem most megy is elég jól, és annyira szuperkedves barátnőim vannak IRL, naponta valaki biztosan megkérdezi, hogy hogy vagyok, és mi van és egyszerűen nem hagyják, hogy csendben, csak befelé szomorkodjak. A megírt emailre nem jött válasz, nem tudom, fog-e valaha, de eleinte még azért sírtam, hogy biztos keményen fogalmaztam és láttam magam előtt a szégyent az arcán, aztán azért sírtam, hogy de hát mennyire igaz, amit írtam és mennyire jogosan vagyok felháborodva és érzem magam átb*szva a palánkon. Szerencsére mindig volt ok sírni. Most hétfőn volt még egy nagyobb kör sírás, mert az utolsó körös cuccolás miatt kellett még egyeztetni is, meg elhozta a lakásomba a maradék nagy dolgokat és ez is nagyon fájt. Nem akartam itthon lenni, elindultam a Várba, aztán időközben módosult a Normafára, végigsírtam a villamos-busz-fogas-busz-villamos utat és azon gondolkodtam közben, vajon még hány éves koromig fogok bkv-n sírni, nem az van-e, hogy ezt olyan huszonévesen abbahagyják mások. Mindegy, az önegyüttérzés keretén belül én nem hagyom abba, és nemcsak moziban tudok sírni, hanem bkv-n is végnélkül. Este a sötét Normafán valamiféle beszélgetésbe elegyedtem a feljebbvalóval, mármint csak kértem, hogy most nagyon segítsen, mert abszolút nem látok semmi jövőt és az erőmet sem érzem ehhez és nem értem, hogy kerültem ebbe az állapotba, de nagyon nem itt és nem így szeretnék élni, és nem akarom, hogy értelmetlenül elteljen az életem bármiféle output nélkül (ezt anno egyszer a virslis csoportok moderálása után is mondtam, mondjuk most már virslis csoportok sincsenek, just sayin').

Na és akkor tegnap valami megmoccant, és ez elképesztő, de valahonnan elkezdett jönni az energia és áááá, nyilván semmit sem tudok, csak azt érzem, mintha valaki odafent a hónom alá nyúlt volna és kicsit tartana, és egyből könnyebb a minden. Ez őrület, nem? Hogy heteken át tényleg teljes sötétségben csak a szomorúság volt körülöttem, meg a mérhetetlen csalódottság, meg a jajmileszvelem, ami minden erőmet elszívta, és aztán egyszer fordul egyet a világ és már nem a szomorúság ural. Ezt is nagyon köszönöm!

Hétfőn este egy váratlan fordulattal rámírt Sz., hogy tornakötelességünk elmenni a tegnap esti trafós előadásra, amire nyilván semmi kedvem nem volt, mert akkor még a feketeségben voltam, de szerencsére nem hagyta annyiban, és elmentünk és nagyonnagyon jót tett. A darabot csak félig lehetett érteni, mondjuk nem is törekedtem a teljes megértésre, csak hagytam, hogy vigyen amerre akar, de előtte-utána nagyon jó volt beszélgetni és említette, hogy idén is megy a caminora, és nem gondoltam-e rá én is, és akkor baing... valami elkezdett mocorogni bennem. Évek óta ott úszkál a gondolataimban a portugál út, nem tudom miért, de az vonz, csak mindig úgy voltam, hogy ha majd vége lesz a munkának vagy nem lesz projektbüdzsé, majd akkor, de hát hohó, egy másfajta vég után is lehet menni! Asszem pont erre van szükségem, itthagyni mindent a p-be, és pár napig csak gyalogolni szép helyeken, ahol finomakat lehet enni és annyi a nap, hogy megyek egy hátizsákkal és valahova odaérek, tök mindegy, hogy hova. Pláne, hogy ilyeneket mesélt Sz, hogy addig ment, ameddig kedve volt, ha szép helyen volt, akkor megállt hosszabban, szóval minden úgy zajlott, ahogy neki az jól esett, nem vett visszajegyet, hanem akkor jött, amikor úgy érezte - na és ez valami elég új működésmód nekem. Hogy nem a keretek között kell teljesíteni, meg lehozni valamit, meg odaérni, ahova kell és hazajönni, amikor kell - hanem érzés szerint menni meg megállni. Szóval ez az egyik energizáló tényező.

Aztán a másik, bár kisebb horderejű, hogy a régebben taglalt kisautó ülés javításhoz kellett venni egy bontott ülést, mármint minimum párban árulták, de amit megvettem, mert az enyémmel megegyező kárpit mintája volt azt csak egyben, a 4 üléses komplett szettben lehetett megvenni. Szóval van felesleges 4 ülésem, amiből az anyósülés döntőkéje nem szuperál, épp itt a nappali közepén, mert az utsó körös cuccolásban ezek is idekerültek, és olyan reménytelennek tűnt, hogy velük mi a fene lesz, pláne így, hogy lomtalanítás sincs már. Feltettem egy kisautós csoportba és őrület #2, tegnap rámírt valaki, hogy neki kell és eljönne értük. Pfff :)

És még nyáron kölcsönadott É. egy könyvet, azóta csak tettem-vettem, de most az itthoni szomorúságban-betegségben kezdtem bele és hát na... az utóbbi évek legjobb olvasásélménye volt. A Sorel ház Salamon Páltól, annyira vitt magával, annyira szerettem a karaktereket, végre egy olyan könyv, amit képszerűen láttam végig magam előtt, olyan jó érzés volt úgy olvasni, ahogy régen tudtam.