újra és újra

Elég nehezek ezek a napok és hetek. Ma épp talán kicsit könnyebb, vagy jobban megy az élet, de hát irgalmatlan sokat sírtam itt az elmúlt időszakban és nagyon nagyon sok nehéz érzelem van bennem. Elősorban düh és harag L felé, aztán egy nagy adag becsapottság és igazságtalanságérzés, aztán néha van egy kis önvád, hogy ezt miért hagytam és miért nem vettem észre, vagy miért magyaráztam meg magamnak a red flagaket, és miért adtam újra és újra bizalmat - ááá. De igaziból tudom, hogy miért és azt is tudom, hogy a lecke már megvan. Sajnálom, hogy két értékes évem elment rá, de megvan.

Van egy elképesztően jó és megtartó barátnőkör körülöttem, minden nap valakivel beszélek hosszan, kb mindenkinek ugyanazt mondom és ugyanúgy káromkodok, de okosan, szétosztva egyenlően, így egy-egy emberre kb csak hetente egyszer kerül sor :) és egyelőre bírják és nagyon jó dolgokat mondanak, minden beszélgetésből van minimum 1-2 őrült fontos és visszaigazoló mondat és segítenek nagyon az önvád gyors abbahagyásában.

Múlt héten még volt pár szar epizód, pl még egy kör cucc visszaadás, ami miatt chatben beszéltünk, ez mindig teljesen földhözvág, meg kicsit prosztó stílusban - de nem maradt már felé kedvesség kvótám - jeleztem, hogy akár válaszolhatna az emailemre is, és válaszolt, de hát a következő napot is végigsírtam (incl gumiasztalos edzés és munkahelyi kantin). A pont az i-re péntek este került fel, mikoris én a régi kolleganőkkel találkoztam a Bartókon, és olyan 11 felé hazaindultam és egy villamosmegállóval később ugyanabba a kocsiba felszállt L, észrevettük egymást és biccentetünk, az ő fején valami zavart félmosoly volt, meg ilyen nemtehetekróla arckifejezés, az enyémen nem tudom, mi volt, de belül azt éreztem, hogy nabazdmegmégpontezhiányzott, és leült velem szembe egy másik négyes ülésbe, aztán átült nekem háttal - és így villamosoztunk haza 20 percen keresztül. Na és ez annyira szomorú, hogy ez marad egy két éves kapcsolatból, amit én kicsit komolyabban vettem vagy tartósabbnak gondoltam. És félreértés ne essék, egyáltalán nem volt kedvem vele beszélgetni, mert csak csúnya káromkodások és szemrehányások jutnak eszembe, de ez a háttal villamosozás az éjszakában, hát ez valami szörnyű. Ráadásul mivel utálja azt a környéket, meg ilyen későn ő már rég alszik, tuti, hogy randin volt és ez is teljesen lelomboz. És ott van ez a rohadás social media is, ami nem enged felejteni meg távolodni, hiába távolítottam FB-on, a messenger állandóan az első helyen mutatja zölden, és ez is rossz érzéseket generál, mivel korábban egyáltalán nem volt mindig zöld, tehát ilyenkor azt gondolom, ismerkedik vagy új nőkkel vagy csak eggyel chatel, és ezt is egyszerűen nem akarom látni, elég belül tudni. De a letiltás meg annyira gatya, annyira nem az én stílusom, és most mégis önvédelemből a messengeren is korlátoztam, így legalább nem látom.

Szombaton meg felébredtem fél 5-kor, pedig csak 6-kor kellett volna, de ez a nyomi péntek esti momentum eddig hagyott pihenni. Nagyon fáradt voltam, fájt a szemem, féltem, hogy hogy fogom így bírni a túrát, de azért elindultam fél 7-kor és elautóztam Városlődre, onnan pótoltam egy OKT szakaszt, ami még hiányzott és közben csekkolni akartam, hogy most milyen a kondim, menne-e a camino, és leköröztem a füzet szintidejét, ami azért nem gyakran esik meg. Most viszont kicsit hűvös volt, kevés cuccal mentem és egy szakaszon elkezdtem hangosan mindent kimondani, amit már nem akarok sértett tyúkként L fejéhez vágni írásban, és nagyon hosszú monológom volt, volt benne sírás, volt benne düh és sok nagyon alpári kifejezés, de direkt nem akartam semmit sem visszafogni. Tudom, hogy az összes ilyen szar érzelem is még hozzáköt, szóval szabadulni akarok tőlük mihamarabb, de szombatig azt éreztem, már egy hónapja csak egyre beljebb megyek a szar spirálba, nem hogy kifelé jönnék belőle. Hogy nem csökken a dühöm, sőt. Hogy indulatosabb vagyok és újra és újra a tudtára akarom adni, hogy mit gondolok erről az egész elintézésről meg róla. És ezt már megtettem sokszor, és mégis újra és újra ki kell mondanom. És iszonyú furcsa az is, hogy egyrészt még nagyon itt van bennem, ismerem az összes ruháját, a napirendjét, a szokásait, a lakásban mindennek a helyét, hangját, tapintását, illatát - és közben meg van már ez a hatalmas távolság, ami a villamoson is kiütközött és ami egyre csak nő.  Nagyon furcsa egy állapot, még nem voltam ilyenben, de azért remélem, nem fog most megbomlani az elmém. 

A túra kifejezetten jól esett, kifeküdtem pár füves rétre csak beszívni a napot, jó volt menni, jó volt feküdni, de nem volt jó állandóan L-n gondolkodni meg beszélni, ez igaziból sokkal fárasztóbb volt, mint a túra maga, pedig az is 26 km volt. A konklúzió az lett, hogy a gyaloglás megy, majd rövidebb távval fogok kezdeni, meg lehet, beszerzek addig egy ultrakényelmes sportcipőt és nem is túracipőben megyek. Beszéltem ma K-val, aki decemberben volt a portugál caminon és nagyon megnyugtatókat mondott, meg ma két kollegámmal is beszéltem, mindketten mondták, hogy persze, átveszik, ami sürgős munka és sima ügy, menjek.