Szarságok

Tegnap volt a 20 éves érettségi találkozónk, amitől fostam, mint az állat. Hogy nincs családom, hogy nincs párom, hogy mi a bánatot mondjak, ha valaki megkérdezni, hogy mi újság van veled. De a hogy vagy kérdésre sem lett volna nagyobb kedvem válaszolni. Na és végül tök jó volt az egész, tök minőségi és tartalmas beszélgetések voltak, nem volt kínos nekem szegeződés, hogy hány gyerekem van, meg mit is értem el az életben. Treníroztam magam, hogy arra gondoljak, mim van és ne arra, mim nincs (őrült fontos és bölcs javaslat KG-től!), és végülis lazán mentem el a helyzethez képest, meg elrepült a 7 és az éjjel 3 közötti idő, és csomó mindenkivel beszélgettem, de....de.

De ma úgy keltem fel, hogy kurva szar és reménytelen minden. Hogy egy darab szar vagyok, aki sehol sem tart az életben, és elmegy mellettem az egész élet, a fiatalságom már igaziból múlt idős és nem érzem, hogy jól gazdálkodtam vele. Hogy kurvára nem tudok férfiakkal kapcsolatba kerülni, csakis barátkozósba, hogy már nem tudok nevetni, egyre kevesebbet beszélek, és úgy általában, bezárultam. Nem élvezem a munkát, nem élvezem az egyedüllétet, nem élvezem az ízeket, eltűnt az örömérzet belőlem. Hogy egyáltalán nem tudom a külvilágnak megmutatni, ki vagyok én, hogy csak magamnak befelé merek kimondani dolgokat, kifelé nem, mert félek. Félek, hogy mindenki elfordul tőlem, hogy annyira középszerű, annyira semmilyen vagyok, aki azt hiszi magáról, vagy korábban még azt lehetett hinni, hogy valaki lesz belőle, de igaziból egy nagy nímand. A jó öreg imposztor szindróma - köszönöm a találó kifejezést valakinek, akinél ezt olvastam. Szóval megint valami olyan kurva szar állapotba keveredtem, ami nagyon földhöz vágott. És ilyenkor duplán fáj a jó idő, a szép nap, amikor mindenki boldog én meg tele lúzerérzettel csak úgy csinálok, mintha.

És tudom, hogy borzasztóan másnapos vagyok és a 4 óra alvás sem segít, de ha ilyen fekete mélységek vannak bennem, akkor én azért félek magamtól. Reggel nem mertem autóba ülni, annyira szarul voltam, és még biztos, hogy a szonda kimutatott volna valamit, és a villamoson az villant be, hogy attól is félek, hogy egyszer véletlenül öngyilkos leszek. Úgy véletlenül, hogy lesz egy ilyen sötét nap, amikor a realitásérzék ennyire beszűkül és csak a fost tudom látni, és elhiszem véletlenül, hogy tényleg ez vagyok. És ahogy mondjuk ma tudtam a sok szar mellé pár óra múlva odatenni, hogy ezt csak ma érzem így, lehet, hogy holnap már nem látom ennyire reménytelennek a mindent, de lehet, hogy lesz olyan nap, amikor beszív sokkal jobban. Nem tudom, ilyen megtörténhet-e, de kurva ijesztő belegondolni (amúgy valami szembejövő képsorozat indikálta ezt a vidám gondolatot, hogy mennyire nem látszik senki arcán, hogy befelé mennyire van fosul. Kenutúrán mosolygó apuka volt konkrétan aki 2 héttel később felakasztotta önmagát).