laptop
Ma délelőtt tesómmal reggeliztünk egy hihetetlen finomat és roppant mód tudtunk örülni és hálásnak lenni azért, hogy így tudunk indítani egy szerda reggelt. Aztán voltam útlevelet csináltatni, és utána tök jókedvűen és valahogy olyan könnyedén mentem az irodába. Majd ott realizáltam, hogy nem tudok milyen gépet bekapcsolni, és a fejemre csaptam, hogy b*ssza meg, otthagytam az önkormányzaton a laptopomat!!44!! Visszamentem, de már az úton röhögtem, hogy nem hiszem el, hogy X évente elhagyom a laptopom - helló dekoncentráltság.
Úgy emlékeztem, bent az ügyintéző előtti széken hagyhattam, de nem, kint volt a váróteremben. Iszonyú menő módon ott feküdt a padon, úgyhogy odasétáltam, felkaptam egy szolid mosollyal és kisétáltam. Olyan furi érzés volt, azt éreztem, magyaráznom kellene ezt az egész szitut, hogy nem tolvaj vagyok, hanem az enyém, de olyan közönnyel ült mindenki, hogy úgy éreztem, hülyébben jön ki, ha elkezdem magyarázni a bizonyítványt. Azért a biztonsági őrhöz odamentem, hogy megköszönjem a hely szellemének, hogy nem vitte el senki. Kicsit tudott mosolyogni a zordon egyenruhás polgártárs.
És nem tudott nem eszembe jutni az 5 évvel ezelőtti laptop elvesztés, ami egy sokkal kalandosabb történet volt. Hétfő, július valamennyi, én elköltözés utáni totális szétcsúszottság állapotában. Nálam a laptop, de csak úgy á la nature, a tokja otthon, feltettem a 61-es villamos végében arra a felülő részre. Olyan állapotban voltam, hogy valami teljes robotpilóta módban éltem azokat a napokat, nem is tudom, mi tartott egyben, nem aludtam, nem ettem, sírtam rengeteget és totálisan atomjaimra voltam hullva. A robotpilóta csak a basic életműködésre koncentrált, amihez a laptop nem tartozott hozzá, így aztán az ottmaradt leszálláskor. Már elindult a villamos, és akkor eszméltem, hogy b*ssza meg, a laptop fennmaradt a villamoson!!
Szaladtam vissza a megállóba, következő villamosra fel, megyünk az előző után. A Móriczon fordult vissza, ahogy mi beálltunk, ott állt a szomszéd vágányon az előző, rajta a laptoppal. Kurvára megkönnyebbültem :). Közben kigurult lassan a laptopos vili visszafelé, beállt a megállóba, hogy felszálljanak. Amikor a mi ajtónk kinyílt, én leugrottam róla, elkezdtem sprintelni a laptopos villamos felé, totális megkönnyebbüléssel, hogy megvan, de az akkor becsukta az ajtóit és elindult visszafelé. Ott azon a ponton elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Elkezdtem szaladni visszafelé a Villányi úton, de hát nem jó esélyeim voltak. Valamiért bevillant egy gondolat, amire még most is emlékszem: hogy ha ezt megoldom, és visszaszerzem a laptopom, akkor túlélem a szakítást is és fel fogok tudni állni belőle.
Felhívtam a City taxit bőgve, hogy gyorsan küldjenek egy taxit a József Attila gimihez. Mondja a nagyon kedves diszpécser, hogy küldjük, kb 10 perc. Mondom neki elcsukló hangon, hogy az már túl késő. Megyek tovább, a villamos távolodik, észreveszek egy ott álló Főtaxit. Behajlok szétsírt arccal, hogy szabad-e, mondja igen, mondom és mutatom, hogy azt a villamost kellene utolérnünk. Mondja a bácsi, hogy jó. A BAH csomópontnál utolértük, közben kitaláltam a tervet: a megállóban felugrok a vilire, amíg átér a következő megállóba begyűjtöm a laptopot, majd következő megállóban leszállok és vissza a taxiba. A taxisnak vázoltam a tervet, bent hagytam a táskámat zálogba és kipattantam a kocsiból. Teljesen őrültnek gondolt.
A villamosnak még nyitva volt az ajtaja, odaszaladtam, de a laptop sehol. Előző kocsiban is megnéztem, de ott sincs. Előreszaladtam a vezetőhöz (nem értem, hogy miért várt eddig a megállóban, szerintem ez egy tök hosszú epizód volt), és bekopogtam. Kihajolt a vezető, mondom neki egyszerre szétsírt és adrenalinnal felspannolt arccal, hogy itt felejtettem a laptopom, és azt keresem. Hátranyúlt és előhúzta maga mögül, és mondta, hogy egy utas leadta.
Aztán visszaszálltam a taxiba fülig érő szájjal, mintha nem nyomtunk volna le épp egy valószerűtlen üldözéses jelenetet, taxis bevitt a munkahelyre, és útközben mondta, hogy hát kisasszony, nem akartam mondani Önnek, hogy ne reménykedjen, az a számítógép már biztos nem lesz meg. Aztán meg tessék.
És az egy dolog, hogy nekem ez egy több szinten is tanulságos sztori, de tök megnyugtató volt az emberek jóindulatával vagy normálisságával találkozni (akkor is és ma is), meg tök jó fej volt a BKV, hogy a köszönő levelemre írtak még aznap egy viszont köszönő levelet. És rohadtul nem a laptop értéke, vagy költsége aggasztott, hanem az abba írt álmokért és naplókért fájt volna a szívem veszettül.
Úgy emlékeztem, bent az ügyintéző előtti széken hagyhattam, de nem, kint volt a váróteremben. Iszonyú menő módon ott feküdt a padon, úgyhogy odasétáltam, felkaptam egy szolid mosollyal és kisétáltam. Olyan furi érzés volt, azt éreztem, magyaráznom kellene ezt az egész szitut, hogy nem tolvaj vagyok, hanem az enyém, de olyan közönnyel ült mindenki, hogy úgy éreztem, hülyébben jön ki, ha elkezdem magyarázni a bizonyítványt. Azért a biztonsági őrhöz odamentem, hogy megköszönjem a hely szellemének, hogy nem vitte el senki. Kicsit tudott mosolyogni a zordon egyenruhás polgártárs.
És nem tudott nem eszembe jutni az 5 évvel ezelőtti laptop elvesztés, ami egy sokkal kalandosabb történet volt. Hétfő, július valamennyi, én elköltözés utáni totális szétcsúszottság állapotában. Nálam a laptop, de csak úgy á la nature, a tokja otthon, feltettem a 61-es villamos végében arra a felülő részre. Olyan állapotban voltam, hogy valami teljes robotpilóta módban éltem azokat a napokat, nem is tudom, mi tartott egyben, nem aludtam, nem ettem, sírtam rengeteget és totálisan atomjaimra voltam hullva. A robotpilóta csak a basic életműködésre koncentrált, amihez a laptop nem tartozott hozzá, így aztán az ottmaradt leszálláskor. Már elindult a villamos, és akkor eszméltem, hogy b*ssza meg, a laptop fennmaradt a villamoson!!
Szaladtam vissza a megállóba, következő villamosra fel, megyünk az előző után. A Móriczon fordult vissza, ahogy mi beálltunk, ott állt a szomszéd vágányon az előző, rajta a laptoppal. Kurvára megkönnyebbültem :). Közben kigurult lassan a laptopos vili visszafelé, beállt a megállóba, hogy felszálljanak. Amikor a mi ajtónk kinyílt, én leugrottam róla, elkezdtem sprintelni a laptopos villamos felé, totális megkönnyebbüléssel, hogy megvan, de az akkor becsukta az ajtóit és elindult visszafelé. Ott azon a ponton elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Elkezdtem szaladni visszafelé a Villányi úton, de hát nem jó esélyeim voltak. Valamiért bevillant egy gondolat, amire még most is emlékszem: hogy ha ezt megoldom, és visszaszerzem a laptopom, akkor túlélem a szakítást is és fel fogok tudni állni belőle.
Felhívtam a City taxit bőgve, hogy gyorsan küldjenek egy taxit a József Attila gimihez. Mondja a nagyon kedves diszpécser, hogy küldjük, kb 10 perc. Mondom neki elcsukló hangon, hogy az már túl késő. Megyek tovább, a villamos távolodik, észreveszek egy ott álló Főtaxit. Behajlok szétsírt arccal, hogy szabad-e, mondja igen, mondom és mutatom, hogy azt a villamost kellene utolérnünk. Mondja a bácsi, hogy jó. A BAH csomópontnál utolértük, közben kitaláltam a tervet: a megállóban felugrok a vilire, amíg átér a következő megállóba begyűjtöm a laptopot, majd következő megállóban leszállok és vissza a taxiba. A taxisnak vázoltam a tervet, bent hagytam a táskámat zálogba és kipattantam a kocsiból. Teljesen őrültnek gondolt.
A villamosnak még nyitva volt az ajtaja, odaszaladtam, de a laptop sehol. Előző kocsiban is megnéztem, de ott sincs. Előreszaladtam a vezetőhöz (nem értem, hogy miért várt eddig a megállóban, szerintem ez egy tök hosszú epizód volt), és bekopogtam. Kihajolt a vezető, mondom neki egyszerre szétsírt és adrenalinnal felspannolt arccal, hogy itt felejtettem a laptopom, és azt keresem. Hátranyúlt és előhúzta maga mögül, és mondta, hogy egy utas leadta.
Aztán visszaszálltam a taxiba fülig érő szájjal, mintha nem nyomtunk volna le épp egy valószerűtlen üldözéses jelenetet, taxis bevitt a munkahelyre, és útközben mondta, hogy hát kisasszony, nem akartam mondani Önnek, hogy ne reménykedjen, az a számítógép már biztos nem lesz meg. Aztán meg tessék.
És az egy dolog, hogy nekem ez egy több szinten is tanulságos sztori, de tök megnyugtató volt az emberek jóindulatával vagy normálisságával találkozni (akkor is és ma is), meg tök jó fej volt a BKV, hogy a köszönő levelemre írtak még aznap egy viszont köszönő levelet. És rohadtul nem a laptop értéke, vagy költsége aggasztott, hanem az abba írt álmokért és naplókért fájt volna a szívem veszettül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése