PTN
Ezen gondolkodom most:
"Researchers have found, over and over again, that a strong predictor of personal growth following trauma is a willingness to open up about the trauma in the context of a supportive social network. Find a friend, a family member, a therapist, your pet iguana, and share your experience, your feelings, your doubts, and your fears that surround your trauma. Get out of your own head and share your shame."
A nagy nehézségekben eddig az volt, hogy megnémulok. Pedig ott van támogató szociális közeg, nagyon is, ötcsillagos közeg, százcsillagos a támogatásuk - és mégsem. Tök fura, hogy miért. Lehet, hogy ez is ilyen hozott batyu, ami nem rögzül be kiskorban, az később már nem fog - pláne, ha gondosan pont hasonlót sikerül beválasztani. Sőt, amikor a legmélyebben voltam, akkor még senki segítőhöz sem jártam el, annyira csalódtam mindenben, a százéves önismereti baszokban, ha olyan állapotba kerülök saját döntésem nyomán, akkor minek menjek önismeretet mélyíteni.
És a share your shame az meg pláne betalált, olyannyira, hogy erről nem is tudok sem írni, sem beszélni. Magyarul. Angolul asszem megy simán, ott jobban érzem, hogy vagyok én, és ahogy beszélek, attól én még én maradok. Magyarul mintha nem lennének meg a határok, hogy mennyit mondjak, hol túl sokat, hol túl keveset osztok meg, de ritkán érzem, hogy pont jó helyen lett meghúzva a vonal. Angolul ilyen bajom nincs. Na még egy strigula a külföld mellett.
(amúgy meg de, share your shame-et kurvára csináltam, hát miről beszélek én itt, ott van az ezer kézzel és géppel írott napló bejegyzés, mi az, ha nem az. Barátoknak élőszóban tudtam csak később és tompítva beszélni, de hát magam felé nagyon is ment ez. Meg a csoportban.)
Viszont. Ahogy olvastam, hogy milyen jelei vannak annak, hogy magasabban jövünk ki egy traumából, mint ahogy belementünk, azok gyanúsan emlékeztetnek az utazás által kapott élményekre, és arra, ahogy formál az utazás. Ami mondjuk leggyakrabban egyáltalán nem traumatikus. És ez tök jó. Hogy egy hatalmas és intenzív élménnyel is lehet szintet ugrani úgy, hogy közben az út is nagyon élvezetes, formál és tanít, megmutat fontos dolgokat és minden szinten feltölt.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz most. Ha lenne időm, meg bármennyi kapacitásom rá, akkor asszem kicsit félnék, hogy nem lesz-e csalódás, nem fogok-e önmagamban csalódni, hogy olyan leszek-e, akivel örömmel utazom együtt, vagy olyan, akit el kell viselnem és cipelni kell magammal, de közben nem tudok vele megbarátkozni. Mindkettőre volt már példa, és hát nagyon nem mindegy.
Jó hír, hogy most ilyenekre nincs idő, legrémesebb ügynökségi emlékeim tértek vissza az elmúlt 2 hétben azzal megfejelve, hogy sokszor fájt a fejem a stressztől, pedig nekem olyan régebben soha nem volt. Lefeküdtem fejfájva és felébredtem ugyanolyan fejfájással, szemét egy dolog ez. Közben pedig érzem, hogy egyre hatékonyabb tudok lenni, az ezer fejben tartott dolog valahogy könnyebben előjön, recsegve-ropogva, de gyorsul a gépezet. Minimál felkészüléssel prezentálok jól, eszembe jutnak olyan dolgok, amiket csak rohanva, egyszer tudtam végiggondolni, de előjönnek, amikor kell.
Újabban meg merek megtenni dolgokat (néha). Egész héten sokszor, de tényleg sokszor jutott eszembe Ligita, bár a neve csak ma :), nem konkrétan valami miatt, hanem csak a személye jött elő nagyon sokszor bennem, ahogy jósolt nekem, amilyen jelenség, de semmi konkrét. Kb 4 éve nem beszéltünk, na és ma írtam neki, hogy valamiért ezekben a napokban rengetegszer eszembe jut, és hogy mi van vele. Ebben nem az emailírás a bátorságpróba, hanem követni azt, amit belülről érzek, vagy szeretnék megtenni.
Meg T. oldalára most felmentem, soksok idő után. Voltak megint tök jó zenék, cuki képek, és volt egy szám, aminek nagyon beszédes volt a címe, meg hát jó is csudára, és azt like-oltam. Értelme nagyjából semmi mások felé, de magam felé asszem fontos, merni megmutatkozni. Talán ennyi a lényeg, és nem több. Meg merek kölcsönkérni dolgokat és nem mindent kötelességszerűen megvenni. Olyan felszabadító érzés ez, mert másik oldalról tudom, hogy nagyon jó érzés barátnak kölcsönadni bármit is. Meg nem-et mondani dolgokra, amikor már semmi energiám nincs, felvállalni, hogy potenciálisan szarfej leszek, de akkor sem tudok menni, nem tudok találkozni, nincs erőm figyelni, csendben van csak erőm maradni. Az őszből töltekezem, a bloggal beszélgetek.
És hát úgy tűnik, meglesz ez a száraz október is, könnyű is volt, meg nehéz is. Nagyon ritkán merek valami ilyesmi jellegű fogadalmat, önkorlátozást elkezdeni, és ehhez képest volt könnyű. Közben meg társaságban, bulikban nagyon éreztem, hogy jóval lazább és barátkozósabb lennék, ha nem limonádét innék meg vizet, szarság, de hát ez van. De örülök, hogy ezt végigcsináltam.
Juj, és két hét múlva már ott leszünk. Nagyon izgi!! Néha, amikor levegőhöz jutok, és tudok az aznapi munkáknál kicsit messzebb elkalandozni, akkor eszembe jut, hogy milyen régóta várom már ezt az utat, és mindjárt itt van. Ma felpróbáltam a bakancsot, kényelmes, jó, kár volt parázni, hogy nem vettem elég nagyot, megvan a szupi túranaci, a szupi kapucnis felső, minden annyira jó!
"Researchers have found, over and over again, that a strong predictor of personal growth following trauma is a willingness to open up about the trauma in the context of a supportive social network. Find a friend, a family member, a therapist, your pet iguana, and share your experience, your feelings, your doubts, and your fears that surround your trauma. Get out of your own head and share your shame."
A nagy nehézségekben eddig az volt, hogy megnémulok. Pedig ott van támogató szociális közeg, nagyon is, ötcsillagos közeg, százcsillagos a támogatásuk - és mégsem. Tök fura, hogy miért. Lehet, hogy ez is ilyen hozott batyu, ami nem rögzül be kiskorban, az később már nem fog - pláne, ha gondosan pont hasonlót sikerül beválasztani. Sőt, amikor a legmélyebben voltam, akkor még senki segítőhöz sem jártam el, annyira csalódtam mindenben, a százéves önismereti baszokban, ha olyan állapotba kerülök saját döntésem nyomán, akkor minek menjek önismeretet mélyíteni.
És a share your shame az meg pláne betalált, olyannyira, hogy erről nem is tudok sem írni, sem beszélni. Magyarul. Angolul asszem megy simán, ott jobban érzem, hogy vagyok én, és ahogy beszélek, attól én még én maradok. Magyarul mintha nem lennének meg a határok, hogy mennyit mondjak, hol túl sokat, hol túl keveset osztok meg, de ritkán érzem, hogy pont jó helyen lett meghúzva a vonal. Angolul ilyen bajom nincs. Na még egy strigula a külföld mellett.
(amúgy meg de, share your shame-et kurvára csináltam, hát miről beszélek én itt, ott van az ezer kézzel és géppel írott napló bejegyzés, mi az, ha nem az. Barátoknak élőszóban tudtam csak később és tompítva beszélni, de hát magam felé nagyon is ment ez. Meg a csoportban.)
Viszont. Ahogy olvastam, hogy milyen jelei vannak annak, hogy magasabban jövünk ki egy traumából, mint ahogy belementünk, azok gyanúsan emlékeztetnek az utazás által kapott élményekre, és arra, ahogy formál az utazás. Ami mondjuk leggyakrabban egyáltalán nem traumatikus. És ez tök jó. Hogy egy hatalmas és intenzív élménnyel is lehet szintet ugrani úgy, hogy közben az út is nagyon élvezetes, formál és tanít, megmutat fontos dolgokat és minden szinten feltölt.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz most. Ha lenne időm, meg bármennyi kapacitásom rá, akkor asszem kicsit félnék, hogy nem lesz-e csalódás, nem fogok-e önmagamban csalódni, hogy olyan leszek-e, akivel örömmel utazom együtt, vagy olyan, akit el kell viselnem és cipelni kell magammal, de közben nem tudok vele megbarátkozni. Mindkettőre volt már példa, és hát nagyon nem mindegy.
Jó hír, hogy most ilyenekre nincs idő, legrémesebb ügynökségi emlékeim tértek vissza az elmúlt 2 hétben azzal megfejelve, hogy sokszor fájt a fejem a stressztől, pedig nekem olyan régebben soha nem volt. Lefeküdtem fejfájva és felébredtem ugyanolyan fejfájással, szemét egy dolog ez. Közben pedig érzem, hogy egyre hatékonyabb tudok lenni, az ezer fejben tartott dolog valahogy könnyebben előjön, recsegve-ropogva, de gyorsul a gépezet. Minimál felkészüléssel prezentálok jól, eszembe jutnak olyan dolgok, amiket csak rohanva, egyszer tudtam végiggondolni, de előjönnek, amikor kell.
Újabban meg merek megtenni dolgokat (néha). Egész héten sokszor, de tényleg sokszor jutott eszembe Ligita, bár a neve csak ma :), nem konkrétan valami miatt, hanem csak a személye jött elő nagyon sokszor bennem, ahogy jósolt nekem, amilyen jelenség, de semmi konkrét. Kb 4 éve nem beszéltünk, na és ma írtam neki, hogy valamiért ezekben a napokban rengetegszer eszembe jut, és hogy mi van vele. Ebben nem az emailírás a bátorságpróba, hanem követni azt, amit belülről érzek, vagy szeretnék megtenni.
Meg T. oldalára most felmentem, soksok idő után. Voltak megint tök jó zenék, cuki képek, és volt egy szám, aminek nagyon beszédes volt a címe, meg hát jó is csudára, és azt like-oltam. Értelme nagyjából semmi mások felé, de magam felé asszem fontos, merni megmutatkozni. Talán ennyi a lényeg, és nem több. Meg merek kölcsönkérni dolgokat és nem mindent kötelességszerűen megvenni. Olyan felszabadító érzés ez, mert másik oldalról tudom, hogy nagyon jó érzés barátnak kölcsönadni bármit is. Meg nem-et mondani dolgokra, amikor már semmi energiám nincs, felvállalni, hogy potenciálisan szarfej leszek, de akkor sem tudok menni, nem tudok találkozni, nincs erőm figyelni, csendben van csak erőm maradni. Az őszből töltekezem, a bloggal beszélgetek.
És hát úgy tűnik, meglesz ez a száraz október is, könnyű is volt, meg nehéz is. Nagyon ritkán merek valami ilyesmi jellegű fogadalmat, önkorlátozást elkezdeni, és ehhez képest volt könnyű. Közben meg társaságban, bulikban nagyon éreztem, hogy jóval lazább és barátkozósabb lennék, ha nem limonádét innék meg vizet, szarság, de hát ez van. De örülök, hogy ezt végigcsináltam.
Juj, és két hét múlva már ott leszünk. Nagyon izgi!! Néha, amikor levegőhöz jutok, és tudok az aznapi munkáknál kicsit messzebb elkalandozni, akkor eszembe jut, hogy milyen régóta várom már ezt az utat, és mindjárt itt van. Ma felpróbáltam a bakancsot, kényelmes, jó, kár volt parázni, hogy nem vettem elég nagyot, megvan a szupi túranaci, a szupi kapucnis felső, minden annyira jó!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése