még jó
... hogy nem tartottam a menetrendszerinti depitől... aztán kurvára megtalált és annyira odab*szott mindennek, hogy teljesen padlóra kerültem. Közben néha eszembe jutott, hogy pont most kellene írni, figyelni az érzelmi hullámokat, megfogalmazni, hogy mi az a szar, amiben nyakig elmerültem, de hát egy rendes depinek megfelelően csak legyintettem, hogy áh, nincs erőm, meg minek. Most talán eggyel jobb, de azért tegnap is csúnyán beborultam, szóval óvatosan csak. Közben meg tényleg jó, hogy nem tartottam tőle, mert úgy látszik lesből támad és úgyis jön, ha itt van az ideje, és úgyis át kell szuszakolni magam ezen az egészen, akkor meg minek előre fosogatni.
Már a szülinapi buli végén kezdődött, egyrészt a posztfesztdepi szituációhoz illő variánsa (megtörtént a dolog, amire készültem, ami lefoglalt, és azonnal éreztem az űrt utána), másrészt, meg a buli utsó 2-3 órájában már mindenki a gyerekeiről beszélt, a minimum 3 gyerekről, csak ők voltak a témák, esetleg a férjek-feleségek, és akkor ott nagyon kívülállónak, meg harminc körrel lemaradónak éreztem magam. Ezt a gyerek témát amúgy elég jól tudom kezelni, pár óráig simán szoktam bírni, meg fent tudok maradni a felszínen, de ott valahogy koncentrált és sok volt.
És aztán folytatódott a betegség miatti egy hetes szobafogsággal, ami nyilván nem segített.
Meg ahogy éreztem, hogy a kávémeghívást követő ebédmeghívásba kezdek kurva sok mindent beleképzelni és kezdett ez az egész sztori irreálisan nagyra nőni és gyanúsan rózsaszín meg csillogóssá vált a fejemben, akkor gondoltam, ideje végiggondolni mi is történt a realitás szintjén - és ennek a végeredménye lett az igazi padló. Hogy out of the blue ott lett megint valaki, akivel működik a közös hullámhossz az első emailtől kezdve, teljesen tudok önmagam lenni, kurvára értjük egymás humorát és nem kell hússzor végiggondolnom, mit és hogyan válaszoljak, hanem mehet a spontán reakció, egyszerre ugyanarra gondolunk, blablabla. És az ebédmeghívásnál kezdtem el gondolkodni, hogy miért hív el. Ott a családja, kicsi gyerekek, nagyon szép és csinos feleség, nem értem, nem akarhatjuk ugyanazt, mármint én biztosan egész másra vágyom, mint ő (nem, nem csak Karinthy értelemben.) És ahogy végiggondoltam, akkor összeállt, hogy ő a szakmai énemet hívta most meg ebédelni, és ahogy ez kitisztult, ott csesződött el a hangulatom hosszú időre. Hogy amit belőlem észrevesznek (mármint amit magamból megtanultam megmutatni), az bizony a munkaénem. Aki annyi stressznek van kitéve, annyi energiát kivesz belőlem, hogy alig maradok utána valahogy egybe. (Most ahogy ezt leírtam, azért kicsit sarkosnak érzem. Azért a nap végén csak egyetlen személy vagyok, még ha van egy túlburjánzott munkaénem is, azért ott vagyok mellette én is, heló, a sokezer egyéb oldallal együtt. Meg végülis a munkaénemet ő nem is ismerheti, mert sosem dolgoztunk együtt).
Szóval volt padló, aztán ezerrel próbált leépíteni felesleges érzelmek, meg izgulás, hogy mi lesz, hogy hogy fogok viselkedni. Aztán megvolt a héten az ebéd, és hát kb semmi nem volt. Beszélgettünk, komolyan is, viccesen is, őszintén is, ő nagyon sok mindent mesélt magáról, tök szimpi dolgokat, én magamról kevesebbet meséltem, inkább kérdeztem. A bennem levő 400 egységes izgulásból kb 3 egységet láthatott szerintem rajtam, szóval ennek örültem. A végén megint úgy éreztem, túl komoly dolgokat hozok be (mint G-vel anno a koncert után hazafelé!! Baszki!!), de minek??, kár hogy ilyenkor nem maradok a vicces szinten. Bár végülis ő is mondott magáról tök komoly meg nagyon személyes dolgokat, amit nála nem éreztem gáznak, magamnál meg igen (ez nem fair!). Na tessék, olyan könyörtelenül ítélkezem már megint magam felett, bárcsak tudnék magammal is olyan lenni, mint felebarátaimmal. Egy ponton mondta, hogy ő mennyire érzékeny, lehet, hogy a 2 érzékeny ember tudott most nagyon egymásra rezonálni. Meséltem neki a boxolós filmről, és ahogy visszaemlékeztem, annyira meghatott, hogy majdnem elbőgtem magam 2x is, meg a hangom is kicsit megbicsaklott, és olyan furi volt, hogy mondta, hogy ahogy hallgatott, a hátán végigfutott a hideg (mármint a meghatódottságtól, vagy az átérzéstől).
És most eszembe jut a The Affair sorozat, hogy mennyire másképp értelmezték a szitukat, hogy másra emlékeztek ugyanabból, máshogy látták egymást, mint önmagukat, ez annyira igaz és annyira figyelmeztetnem kell magam erre.
És mivel kb semmit nem is akart, legalábbis nem jelzett, meg a roppant konkrét keep in touch-csal váltunk el, én visszatértem a realitás talajára. Az is lehet, hogy a versenyszelleme akart csak egy kis önigazolást begyűjteni, hogy tud hatni másokra, hogy vonzó, nem tudom.
Már a szülinapi buli végén kezdődött, egyrészt a posztfesztdepi szituációhoz illő variánsa (megtörtént a dolog, amire készültem, ami lefoglalt, és azonnal éreztem az űrt utána), másrészt, meg a buli utsó 2-3 órájában már mindenki a gyerekeiről beszélt, a minimum 3 gyerekről, csak ők voltak a témák, esetleg a férjek-feleségek, és akkor ott nagyon kívülállónak, meg harminc körrel lemaradónak éreztem magam. Ezt a gyerek témát amúgy elég jól tudom kezelni, pár óráig simán szoktam bírni, meg fent tudok maradni a felszínen, de ott valahogy koncentrált és sok volt.
És aztán folytatódott a betegség miatti egy hetes szobafogsággal, ami nyilván nem segített.
Meg ahogy éreztem, hogy a kávémeghívást követő ebédmeghívásba kezdek kurva sok mindent beleképzelni és kezdett ez az egész sztori irreálisan nagyra nőni és gyanúsan rózsaszín meg csillogóssá vált a fejemben, akkor gondoltam, ideje végiggondolni mi is történt a realitás szintjén - és ennek a végeredménye lett az igazi padló. Hogy out of the blue ott lett megint valaki, akivel működik a közös hullámhossz az első emailtől kezdve, teljesen tudok önmagam lenni, kurvára értjük egymás humorát és nem kell hússzor végiggondolnom, mit és hogyan válaszoljak, hanem mehet a spontán reakció, egyszerre ugyanarra gondolunk, blablabla. És az ebédmeghívásnál kezdtem el gondolkodni, hogy miért hív el. Ott a családja, kicsi gyerekek, nagyon szép és csinos feleség, nem értem, nem akarhatjuk ugyanazt, mármint én biztosan egész másra vágyom, mint ő (nem, nem csak Karinthy értelemben.) És ahogy végiggondoltam, akkor összeállt, hogy ő a szakmai énemet hívta most meg ebédelni, és ahogy ez kitisztult, ott csesződött el a hangulatom hosszú időre. Hogy amit belőlem észrevesznek (mármint amit magamból megtanultam megmutatni), az bizony a munkaénem. Aki annyi stressznek van kitéve, annyi energiát kivesz belőlem, hogy alig maradok utána valahogy egybe. (Most ahogy ezt leírtam, azért kicsit sarkosnak érzem. Azért a nap végén csak egyetlen személy vagyok, még ha van egy túlburjánzott munkaénem is, azért ott vagyok mellette én is, heló, a sokezer egyéb oldallal együtt. Meg végülis a munkaénemet ő nem is ismerheti, mert sosem dolgoztunk együtt).
Szóval volt padló, aztán ezerrel próbált leépíteni felesleges érzelmek, meg izgulás, hogy mi lesz, hogy hogy fogok viselkedni. Aztán megvolt a héten az ebéd, és hát kb semmi nem volt. Beszélgettünk, komolyan is, viccesen is, őszintén is, ő nagyon sok mindent mesélt magáról, tök szimpi dolgokat, én magamról kevesebbet meséltem, inkább kérdeztem. A bennem levő 400 egységes izgulásból kb 3 egységet láthatott szerintem rajtam, szóval ennek örültem. A végén megint úgy éreztem, túl komoly dolgokat hozok be (mint G-vel anno a koncert után hazafelé!! Baszki!!), de minek??, kár hogy ilyenkor nem maradok a vicces szinten. Bár végülis ő is mondott magáról tök komoly meg nagyon személyes dolgokat, amit nála nem éreztem gáznak, magamnál meg igen (ez nem fair!). Na tessék, olyan könyörtelenül ítélkezem már megint magam felett, bárcsak tudnék magammal is olyan lenni, mint felebarátaimmal. Egy ponton mondta, hogy ő mennyire érzékeny, lehet, hogy a 2 érzékeny ember tudott most nagyon egymásra rezonálni. Meséltem neki a boxolós filmről, és ahogy visszaemlékeztem, annyira meghatott, hogy majdnem elbőgtem magam 2x is, meg a hangom is kicsit megbicsaklott, és olyan furi volt, hogy mondta, hogy ahogy hallgatott, a hátán végigfutott a hideg (mármint a meghatódottságtól, vagy az átérzéstől).
És most eszembe jut a The Affair sorozat, hogy mennyire másképp értelmezték a szitukat, hogy másra emlékeztek ugyanabból, máshogy látták egymást, mint önmagukat, ez annyira igaz és annyira figyelmeztetnem kell magam erre.
És mivel kb semmit nem is akart, legalábbis nem jelzett, meg a roppant konkrét keep in touch-csal váltunk el, én visszatértem a realitás talajára. Az is lehet, hogy a versenyszelleme akart csak egy kis önigazolást begyűjteni, hogy tud hatni másokra, hogy vonzó, nem tudom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése