humán interakciók
Akartam még ezer millió dolgot írni, ha már lúd alapon, de közben volt megint egy jóféle könyvklubos találkozó.
KG találóan annyit mondott a helyzetemről, amikor nagyon ciki módon előreugrottam úgy 40 találkozónyi részt az ominózus ebédmeghívás értelmezésében, hogy ez a fajta hiányállapot, amit megélek már évek óta, kb úgy működik bennem, mint a fekete lyuk. Elképesztő szívóereje van, és aki csak a pereméhez közelít, azt hamm, elnyeli mindenestül és ez azért elég para. Mármint nagyon jó hasonlat és tényleg ilyesmi ereje van ennek a hiánynak, én is ezt érzem, csak ha ezt másik oldalról én megérezném, akkor onnan sikítva menekülnék el. Ha tudnék bármennyire is rajzolni, asszem most ilyen fekete lyukakat rajzolnék folyamatosan, hogy valahogy kívül tegyem magamon és csökkentsem az erejét.
A fura véletlenekről, meg az egymásrahangolódásról meg annyit, hogy amikor a hosszú hétvégére hangolódva útban a busz felé beszéltem Z-vel, akkor egy ponton elkezdte mesélni, hogy múlt héten látta a True Detective-et, és mennyire elkapta a hangulata, és hát pont akkor néztem én is, és engem is nagyon berántott. Lévén, hogy egy 4 éve készült szériáról van szó, kurvára nem evidens, hogy pont ugyanakkor nézzük :) és ebben ez a menő. Meg hogy a Young Pope-ból is pont ugyanazt a jelenetet meg dalt emeltük ki, hogy az odavágósan jó volt. Kár, hogy én ezt a fajta egymásra rezonálást csak és kizárólag házas és családban élő férfiakkal tudom megtapasztalni (verbális síkon megállva), pedig azt hiszem nekem ez a #1 kritérium és bizonyosság a párkeresésben. De hát akkor keresünk tovább, no problem.
Továbbra sem alszom jól, reggelente mindig valamin szorongva ébredek, nem igazán kipihenve magam, de az is lehet, hogy már simán elég a 7 órás alvásmennyiség. Akkor tudok jól aludni, ha valakivel egy szobában alszom (pláne, ha egy ágyban és egy kedves férfiaember az illető, de ez megint már annyira rég volt, hogy tán igaz sem volt), utazásokon emiatt kb jobban alszom, mint itthon. Legalább már nem magamon szorongok, hanem a munkán, meg a feladatokon, bár nem tudom, ez jobb-e. Ez az első negyedév is jó darálósra sikeredett, egyszerűen azt érzem, nem bírok ebben a darálódban rendesen határokat tartani, iszonyúan elfáradok hét végére, nap végére, egyszerre folyamatosan 2-3 nagy munkán kellett pörögni a napi dolgokon túl, és ez elképesztően nyomasztott. Próbálom valahogy visszatolni a munkákat vagy kitolni a határidőket, de nehéz. Az egyik legnyomasztóbb feladattal, az automatizált riporttal viszont annyira jó érzés volt elkészülni, és iszonyú jó lett, meg minden szembejövő akadályt tök jól vettünk, pedig kb csak akadály volt :) szóval valahogy ez a március meglett, pedig kérdéses volt, hogy éljük túl. Csak hát nem így szeretnék dolgozni, ezt nem lehet fenntartani huzamosan, mert ez a belebetegedős tempó, legalábbis én így érzem. Vagy én vagyok már kurvára öreg és rugalmatlan egy ilyen tempójú ügynökséghez, végülis ez sem kizárt.
A 4 nap viszont iszonyúan jó és változatos lett, a végére már egész megtanultam sokáig aludni. Volt Kék-túra (mint utóbb kiderült ezt a szakaszt már harmadszor csináltam :) ), A-nel ebédnek induló móka, amiből aztán sok-sok kanyarral egy éjfélig tartó mindenféle lett, első téli bográcsozás, itthon rendezkedés, B+M-mel skype-os kivel mi van beszélgetés. A túrás lányok egészen új spektrumot nyitottak életkedv, élettől érkező szívatások dacára egyben maradni, kedvesség, befogadás és egymás ugratása témákban, nagyon töltekező volt velük lenni. Vicces volt Zircen az apátságban összetalálkozni egy volt sörös kollegával, ráadásul azzal, akit a legjobban bírtam. A. szerint ez az én szupererőm, hogy állandóan ismerősökkel futok össze teljesen random helyeken - bár újabban nem keddeken, de azért örülök nekik. Meg bakker, én az emberekből töltekezem, évtizedes hiányállapotom van tartalmas humán interakciókból, egy jóféle beszélgetés vagy egy váratlan találkozás óriásit dob a napomon.
Tegnap átjöttek a szomszéd kismakik, és 3 órán át itt voltak. Tökre jó érzés, hogy itthon érzik magukat, jönnek-mennek, szólnak, ha éhesek, hozzámbújnak, ha olyanjuk van, őszinték, cukkerek. És közben elég idegesítőek is, a kislányba nem tudom, mi ütött, de egyszer úgy megharapta a kisfiút, hogy ő nyüszítve felsírt, és aztán, amikor kértem, hogy kérjen bocsánatot, akkor mondta, hogy nem tudja, mi történt, néha olyat csinál, amit nem tudja miért tesz. Ez kicsit ijesztően hangzott, de közben annyira aranyos volt, ahogy ezt őszintén elmondta. Levertek egy virágot, tönkretették a mérőszalagot, ezen kicsit berágtam (ez már a második mérőszalag, amit itt bandázó gyerekek vágnak tönkre), bár nyilván nem érték és nem fontos, de attól még ideges lettem, hogy miért kell túlhúzni, cibálni, tönkretenni. Szar volt látni magamon, hogy ilyen hülyeségen miért leszek ideges, ki nem szarja le a mérőszalagot (úgy látszik én) - aztán, ahogy a kislány kérte, hogy ne haragudjak rá, az tökre kijózanított, hogy ez így bénaság, és pont egy ilyen kaliberű dolgot legyek szíves elengedni.
És még a valakinek a cikkében olvastam a különböző kötődési módokról, és nagyon olybá tűnt, hogy elkerülő kötődés néven fut az, ahogy én is állok a hozzám legközelebb állókhoz. Tökéletesen illett rám az, hogy megtanulta nem kifejezni az érzelmeit és a szükségleteit, és már maga az elnevezés is eléggé szépen leírja mindazt, amit én kapcsolat címen megélek. Elkerülöm, nem megyek bele abba, amibe bele lehetne (társadalmilag / erkölcsileg szabad lenne, de nem vonz), de közben kötődök, mint egy sült bolond olyanokhoz, akiknél zárt kapukat döngetek (társadalmilag / erkölcsileg nem szabad, érzelmileg azonnal elkezd vonzani). Véletlenek? Tudattalan minták? Csak türelmetlen vagyok? Túlagyalok mindent? Igen.
KG találóan annyit mondott a helyzetemről, amikor nagyon ciki módon előreugrottam úgy 40 találkozónyi részt az ominózus ebédmeghívás értelmezésében, hogy ez a fajta hiányállapot, amit megélek már évek óta, kb úgy működik bennem, mint a fekete lyuk. Elképesztő szívóereje van, és aki csak a pereméhez közelít, azt hamm, elnyeli mindenestül és ez azért elég para. Mármint nagyon jó hasonlat és tényleg ilyesmi ereje van ennek a hiánynak, én is ezt érzem, csak ha ezt másik oldalról én megérezném, akkor onnan sikítva menekülnék el. Ha tudnék bármennyire is rajzolni, asszem most ilyen fekete lyukakat rajzolnék folyamatosan, hogy valahogy kívül tegyem magamon és csökkentsem az erejét.
A fura véletlenekről, meg az egymásrahangolódásról meg annyit, hogy amikor a hosszú hétvégére hangolódva útban a busz felé beszéltem Z-vel, akkor egy ponton elkezdte mesélni, hogy múlt héten látta a True Detective-et, és mennyire elkapta a hangulata, és hát pont akkor néztem én is, és engem is nagyon berántott. Lévén, hogy egy 4 éve készült szériáról van szó, kurvára nem evidens, hogy pont ugyanakkor nézzük :) és ebben ez a menő. Meg hogy a Young Pope-ból is pont ugyanazt a jelenetet meg dalt emeltük ki, hogy az odavágósan jó volt. Kár, hogy én ezt a fajta egymásra rezonálást csak és kizárólag házas és családban élő férfiakkal tudom megtapasztalni (verbális síkon megállva), pedig azt hiszem nekem ez a #1 kritérium és bizonyosság a párkeresésben. De hát akkor keresünk tovább, no problem.
Továbbra sem alszom jól, reggelente mindig valamin szorongva ébredek, nem igazán kipihenve magam, de az is lehet, hogy már simán elég a 7 órás alvásmennyiség. Akkor tudok jól aludni, ha valakivel egy szobában alszom (pláne, ha egy ágyban és egy kedves férfiaember az illető, de ez megint már annyira rég volt, hogy tán igaz sem volt), utazásokon emiatt kb jobban alszom, mint itthon. Legalább már nem magamon szorongok, hanem a munkán, meg a feladatokon, bár nem tudom, ez jobb-e. Ez az első negyedév is jó darálósra sikeredett, egyszerűen azt érzem, nem bírok ebben a darálódban rendesen határokat tartani, iszonyúan elfáradok hét végére, nap végére, egyszerre folyamatosan 2-3 nagy munkán kellett pörögni a napi dolgokon túl, és ez elképesztően nyomasztott. Próbálom valahogy visszatolni a munkákat vagy kitolni a határidőket, de nehéz. Az egyik legnyomasztóbb feladattal, az automatizált riporttal viszont annyira jó érzés volt elkészülni, és iszonyú jó lett, meg minden szembejövő akadályt tök jól vettünk, pedig kb csak akadály volt :) szóval valahogy ez a március meglett, pedig kérdéses volt, hogy éljük túl. Csak hát nem így szeretnék dolgozni, ezt nem lehet fenntartani huzamosan, mert ez a belebetegedős tempó, legalábbis én így érzem. Vagy én vagyok már kurvára öreg és rugalmatlan egy ilyen tempójú ügynökséghez, végülis ez sem kizárt.
A 4 nap viszont iszonyúan jó és változatos lett, a végére már egész megtanultam sokáig aludni. Volt Kék-túra (mint utóbb kiderült ezt a szakaszt már harmadszor csináltam :) ), A-nel ebédnek induló móka, amiből aztán sok-sok kanyarral egy éjfélig tartó mindenféle lett, első téli bográcsozás, itthon rendezkedés, B+M-mel skype-os kivel mi van beszélgetés. A túrás lányok egészen új spektrumot nyitottak életkedv, élettől érkező szívatások dacára egyben maradni, kedvesség, befogadás és egymás ugratása témákban, nagyon töltekező volt velük lenni. Vicces volt Zircen az apátságban összetalálkozni egy volt sörös kollegával, ráadásul azzal, akit a legjobban bírtam. A. szerint ez az én szupererőm, hogy állandóan ismerősökkel futok össze teljesen random helyeken - bár újabban nem keddeken, de azért örülök nekik. Meg bakker, én az emberekből töltekezem, évtizedes hiányállapotom van tartalmas humán interakciókból, egy jóféle beszélgetés vagy egy váratlan találkozás óriásit dob a napomon.
Tegnap átjöttek a szomszéd kismakik, és 3 órán át itt voltak. Tökre jó érzés, hogy itthon érzik magukat, jönnek-mennek, szólnak, ha éhesek, hozzámbújnak, ha olyanjuk van, őszinték, cukkerek. És közben elég idegesítőek is, a kislányba nem tudom, mi ütött, de egyszer úgy megharapta a kisfiút, hogy ő nyüszítve felsírt, és aztán, amikor kértem, hogy kérjen bocsánatot, akkor mondta, hogy nem tudja, mi történt, néha olyat csinál, amit nem tudja miért tesz. Ez kicsit ijesztően hangzott, de közben annyira aranyos volt, ahogy ezt őszintén elmondta. Levertek egy virágot, tönkretették a mérőszalagot, ezen kicsit berágtam (ez már a második mérőszalag, amit itt bandázó gyerekek vágnak tönkre), bár nyilván nem érték és nem fontos, de attól még ideges lettem, hogy miért kell túlhúzni, cibálni, tönkretenni. Szar volt látni magamon, hogy ilyen hülyeségen miért leszek ideges, ki nem szarja le a mérőszalagot (úgy látszik én) - aztán, ahogy a kislány kérte, hogy ne haragudjak rá, az tökre kijózanított, hogy ez így bénaság, és pont egy ilyen kaliberű dolgot legyek szíves elengedni.
És még a valakinek a cikkében olvastam a különböző kötődési módokról, és nagyon olybá tűnt, hogy elkerülő kötődés néven fut az, ahogy én is állok a hozzám legközelebb állókhoz. Tökéletesen illett rám az, hogy megtanulta nem kifejezni az érzelmeit és a szükségleteit, és már maga az elnevezés is eléggé szépen leírja mindazt, amit én kapcsolat címen megélek. Elkerülöm, nem megyek bele abba, amibe bele lehetne (társadalmilag / erkölcsileg szabad lenne, de nem vonz), de közben kötődök, mint egy sült bolond olyanokhoz, akiknél zárt kapukat döngetek (társadalmilag / erkölcsileg nem szabad, érzelmileg azonnal elkezd vonzani). Véletlenek? Tudattalan minták? Csak türelmetlen vagyok? Túlagyalok mindent? Igen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése