Hétvégék
Semmihez nincs kedvem. Itt kuksolok az üres iroda-lakásban, lúzerség a köbön a kánikulai nyári lassú munkanap. Hosszú to do lista előttem és a fejemben, kiket kellene felhívni, miket kellene venni, esetleg főzni, pakolni, szervezni, de semmi kedvem és semmi erőm hozzájuk. Érzem megint, hogy olyan szinten behúzott az egyedüllét, megyek lefelé a spirálban, csak a szart látom, csak azt, amit nem tettem meg, amit nem végeztem el, szóval mindent, ami nem, de semmit, ami igen.
És hiába tudom ilyenkor fejjel, hogy csak mellé kéne tenni az igen-eket, most annyira hamisnak, annyira olcsónak és fészbukosnak tűnik gyorsan a hurrákat gyűjtögetni, mintha az ma el tudná söpörni a sötétséget. De nem tudja. Meg talán erőm sincs megint elkezdeni belülről izmozni, elfáradtam nagyon a folyamatosan dúló csendes csatában, ami bennem zajlik, hogy bármi is van, bármit gondolok vagy érzek, egy belső hang azonnal elkezdi a kételyei(mm)vel szétzilálni őket, nem marad origo, nem marad pillér, nem marad bizonyosság, amihez visszanyúlhatnék, csak a bizonytalanság.
Ijesztő ez, iszonyúan.
(írtam mindezt múlt szombaton. Hétfőn voltam KG-nél, beszélgettünk, hogy hogy telt a hétvége, meséltem, hogy a szombat mennyire fosul érintett mindenestül, a vasárnap a biciklizés, a Pontoon-os ücsörgés miatt mennyire jó volt - és annyira durva volt látni, hogy objektíven két teljesen hasonló nap volt, csak az egyikben mindent szarnak láttam, a másikban meg minden tök oké volt.)
Ehhez képest a mostani hétvége az maga volt a megtestesült spontaneitás és öröm. Átúszás eltolva jövő hétre, ezért hirtelen kellett megtűzdelni a hétvégét programokkal. A péntek esti Belga koncertre nem találtam pajtit, aki eljött volna de most volt erőm elmenni egyedül és jól érezni magam így is. Aztán másnap Papa szülinap, P. haja annyira cuki puha tapintású volt, ahogy kezd nőni a kemók után, simogatni való kiskutya érzésű a feje, nagyon megnyugtató simogatni. És olyan jó fej, hogy meri megmutatni. Aztán utána D-vel és Mónival Balcsira le, roppant last minute szervezés, az autópályán keresett Móni lefelé szállást, bennem bennem volt az is, hogy Miklósékhoz is mehetnénk, de aztán soknak éreztem magunkat 3-an beállítani úgy, hogy végülis nem hívtak. Szállás lett, pont jó, pont volt strand buli, pont olyan régi számok mentek, amiket mind ismertünk szinte - nagyon jól esett most a béna-vicces régi nyári dalokra táncikálni éjjel 2ig. Másnap koki állapot, parton olvasás, alvás-ébrenlét határán billegés, napozás, minden jó volt. A szálláson búcsúzáskor kiderült, hogy a nő párterapeuta, beszélgettünk még vagy egy órát, tök jókat mondott, tök megnyugtató volt vele is beszélgetni az élet apróbb és nagyobb dolgairól.
Hazafelé az autóban meg azt éreztem, hogy egyrészt olyan volt, mintha 3 napos lett volna a balatoni hétvége, másrészt a belga koncert mintha egy hete lett volna már.
És arra jutottam, hogy rohadtul nincs kedvem a nagy dolgokról beszélgetni barátnőkkel, azokról már mindent elmondtunk, amit szavakkal el lehet - már sokkal inkább a napi kicsi dolgokat, pillanatnyi élményeket szeretném megosztani és meghallgatni, azokban van az erő.
És hiába tudom ilyenkor fejjel, hogy csak mellé kéne tenni az igen-eket, most annyira hamisnak, annyira olcsónak és fészbukosnak tűnik gyorsan a hurrákat gyűjtögetni, mintha az ma el tudná söpörni a sötétséget. De nem tudja. Meg talán erőm sincs megint elkezdeni belülről izmozni, elfáradtam nagyon a folyamatosan dúló csendes csatában, ami bennem zajlik, hogy bármi is van, bármit gondolok vagy érzek, egy belső hang azonnal elkezdi a kételyei(mm)vel szétzilálni őket, nem marad origo, nem marad pillér, nem marad bizonyosság, amihez visszanyúlhatnék, csak a bizonytalanság.
Ijesztő ez, iszonyúan.
(írtam mindezt múlt szombaton. Hétfőn voltam KG-nél, beszélgettünk, hogy hogy telt a hétvége, meséltem, hogy a szombat mennyire fosul érintett mindenestül, a vasárnap a biciklizés, a Pontoon-os ücsörgés miatt mennyire jó volt - és annyira durva volt látni, hogy objektíven két teljesen hasonló nap volt, csak az egyikben mindent szarnak láttam, a másikban meg minden tök oké volt.)
Ehhez képest a mostani hétvége az maga volt a megtestesült spontaneitás és öröm. Átúszás eltolva jövő hétre, ezért hirtelen kellett megtűzdelni a hétvégét programokkal. A péntek esti Belga koncertre nem találtam pajtit, aki eljött volna de most volt erőm elmenni egyedül és jól érezni magam így is. Aztán másnap Papa szülinap, P. haja annyira cuki puha tapintású volt, ahogy kezd nőni a kemók után, simogatni való kiskutya érzésű a feje, nagyon megnyugtató simogatni. És olyan jó fej, hogy meri megmutatni. Aztán utána D-vel és Mónival Balcsira le, roppant last minute szervezés, az autópályán keresett Móni lefelé szállást, bennem bennem volt az is, hogy Miklósékhoz is mehetnénk, de aztán soknak éreztem magunkat 3-an beállítani úgy, hogy végülis nem hívtak. Szállás lett, pont jó, pont volt strand buli, pont olyan régi számok mentek, amiket mind ismertünk szinte - nagyon jól esett most a béna-vicces régi nyári dalokra táncikálni éjjel 2ig. Másnap koki állapot, parton olvasás, alvás-ébrenlét határán billegés, napozás, minden jó volt. A szálláson búcsúzáskor kiderült, hogy a nő párterapeuta, beszélgettünk még vagy egy órát, tök jókat mondott, tök megnyugtató volt vele is beszélgetni az élet apróbb és nagyobb dolgairól.
Hazafelé az autóban meg azt éreztem, hogy egyrészt olyan volt, mintha 3 napos lett volna a balatoni hétvége, másrészt a belga koncert mintha egy hete lett volna már.
És arra jutottam, hogy rohadtul nincs kedvem a nagy dolgokról beszélgetni barátnőkkel, azokról már mindent elmondtunk, amit szavakkal el lehet - már sokkal inkább a napi kicsi dolgokat, pillanatnyi élményeket szeretném megosztani és meghallgatni, azokban van az erő.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése