Érzések
Egy jó ideje már zavar a Twenty One Pilots idézet az alcímben, hogyaszongya I am not as fine as I seem, pardon. Merthogy de, pontosan olyan fine vagyok, amilyennek látszódom, csak ezt magamnak befelé eddig nem engedtem meg, mintha direkt szarabb pozícióba (és ezt értsük most NAGYON tágan) nyomnám vissza magam folyton és kb mindenben, és ezt már nagyon unom. Nem tudom, honnan jön meg miért van, de próbálom unottan negligálni, mert luxus ennyi életidőt elbaszarintani erre a hátráltató érzetre. Valamelyik reggel ébredéskor az jutott eszembe, hogy általában az emberek felfelé szokták magukat tolni, jobb pozícióba, okosabba, ügyesebbe, menőbbe, jobbfejebbe (na ilyen szó biztos nincs), és bár noha engem az is kurvára zavar, de hosszú távon sokkal egészségesebbnek gondolom, mint aki folyton visszahúzza magát. Faszság, na.
Szembejött egy sokkal igazabb mondat, legyen inkább ez az alcím: I believe in the message. Majd ha gép előtt leszek, át is írom jól a nyomaték kedvéért. Azaz most.
Mindezt telefonról írtam még múlt héten egy bergeni padon ücsörögve, és kezdődő rosszkedvet igyekeztem elűzni vele, meg meglepett ez a Szolgálólányos könyvben szembejövő mondat, amit hirtelen nagyon igaznak éreztem magamra nézve. Aztán jött még egy nagyon durva mondat a könyvben, amikor az ember mondja, hogy mi volt a polgári foglalkozása azelőtt még a másik rendszerben, és hát izé, rettentő bizarr volt olvasni. Nem is tudom azóta sem megfogni, hogy milyen érzés talált ott meg, hátborzongató volt, meg bizarr meg ilyen wtf.
Na és akkor itt az idő arra is, hogy a megfogalmazhatatlan érzésekről megpróbáljak beszélni, mert kb az 5-6 alapérzésen kívül olyan nehezen azonosítok be más érzéseket. És szavakba önteni pedig még nehezebb. Norvégiában például irigy voltam, de iszonyatosan. Tökre megütött, hogy ők ott és úgy élnek, ahogy, és hogy fényévekre vagyunk tőlük és ilyen soha be nem érhető az az ország. És tudom, hogy mi is soha be nem érhető ország vagyunk sok mindenki másnak, és igen, a világ már csak ilyen, de mégis az irigység érzése átjárt. Aztán kiment belőlem :)
Aztán az is egy pontosan megírhatatlan érzés, hogy mennyivel másabb külföldön lennem, mint itthon. Hogy könnyűnek, szabadnak, bátrabbnak és sokkal talpraesettebbnek érzem magam külföldön, mint itthon, hogy mindaz a nyomasztás és szorongás, ami itthon legszorosabb rosszbarátomként kísér folyamatosan, az külföldön nincs (vagy ha van is, sokkal emberibb léptékű, és nem érzem, hogy az energiám nagyja arra megy el, hogy ezeket ne hagyjam eluralkodni). Hasonlóan, iszonyúan nagy kontrasztot érzek abban, ha angolul beszélgetek másokkal vs ha magyarul: mindkét nyelven viszonylag hamar tudunk személyes dolgokról beszélni, nem csak a felszínt kapargatva, viszont angolul egyenrangú beszélgetőtársnak érzem magamat, magyarul meg csak a legritkább esetekben. Vagy túl némának, vagy túlságosan önmagát túlságosan feltárónak, vagy a kérdezés biztonsága mögé vonulónak - de a pont jó érzés, az nem szokott jönni. Angolul meg általában igen. Magyarul nehezemre esik magamról beszélni, és amit mondok, azt olyan nem valódinak, nem igaznak érzem sokszor, angolul meg simán beszélek, és hitelesnek, önmagával rendben levőnek érzem magamat is meg a mondandómat is. És ez tök érdekes, tudom, mert elmesélte egyszer egy pszichológus ennek a jelenségnek a hátterét, és élő példának érzem magam, hogy tényleg mennyire így működünk.
Álmomban megint a lekésős-szorongásérzés volt, valahova autóval mentem, és felajánlotta a középiskolás plátói szerelmem, hogy elkísér autóval (mármint hogy előttem megy a sajátjával és felvezet). Én valahogy korábban indultam, mint ő, ezért egy körforgalomban gondoltam visszamegyek a kiindulási pontra és előre engedem. Közben a körforgalomban ahogy én túlmentem a jó kijáraton, hogy visszamenjek érte, ő bejött, és nem vett észre, és rákanyarodott az eredeti útra, amint mennünk kellett volna. Ráadásul gyorsan, időre, valahova sietni kellett. De akkor én visszamentem a házig (?), ott átültem biciklire (de miért????), és mire a körforgalomhoz értem biciklivel, nyilván már totális késésben voltam. Na és ott már tombolt bennem mindenféle szar érzés, hogy tökre félek, hogy elkések, az elkésés szégyenét már előre érzem, plusz nagyon dühös vagyok magamra, hogy bénáztam, és hogy sorozatos rossz döntéseket hoztam. Hogy a körforgalomban miért nem mentem még egy kört, és látván őt, utánamentem volna? Vagy ha már kihajtottam, miért mentem egész hazáig, miért nem fordultam meg útközben és siettem utána? Hogy amikor visszamentem, akkor még mi a szarért ültem át a biciklire? Hogy amikor már tudtam, hogy szar döntést hozok, akkor miért nem hagytam abba azt és korrigáltam? Na és asszem ez a kulcs jelenség az egészben, és ez is dühített a legjobban, mert nagyon így működök, (működtem?), benne ragadok abban, amiről pontosan tudom, hogy nem azt kellene tennem. Hát ez tök jó, hogy így összeállt, köszi.
(mintha legutóbb jeleket kértem volna... meg ugye I believe in the message)
És még olyan is volt, hogy a jókról is ejtsek szépen szót, hogy egyrészt tegnap elmentem úszni, és annyira nagyon jó volt a napsugarak fényjátékát nézni a medence alján, meg érezni azt, hogy mennyire nagyon jó napsütésben, egy eldugott helyen a fák között levő medencében úszni. És közben eszembe jutott, sőt, nem csak hogy eszembe jutott, hanem át is járt az öröme annak, hogy milyen végtelenül jó dolgom van, hogy egy napsütötte vasárnap elmehetek úszni, és utána szüleimhez el tudok ugrani, akik szeretettel és finom ebéddel várnak. Állandóan csak a rinnyogást nyomom, hogy mi a szar meg a lélekölő az egyedüllétben, de azért ott van ez a másik oldal is.
Meg hogy volt pénteken M. szülinapi bulija, és ott megörültünk egymásnak Karival, akivel eddig asszem 5x találkoztunk életünkben (mondjuk abból 2 kurvajó koncert volt), és kitett egy közös fotót egy olyan kommenttel, hogy annyira imád - na és én ettől teljesen elolvadtam. Hogy alig találkoztunk, alig tud rólam valamit, és kiír egy ilyet a világba :) Hogy ilyen bátor? Na és remélem ez nem valami végtelenül narcisztikus vonás, de annyira jól esett, annyira örömmel töltött el ez is, meg az is, hogy ezermillióan like-olták, egy sima fotót, semmi különös nincs rajta, a 10 évvel ezelőtti főnököm, régi kollegáim, még régebbi évfolyamtársam, újabb ismerősök, miért? Mit mutat egy ilyen kép? Nem jól kérdezem, az igazi kérdés az, hogy tudják vajon mások, mekkora örömet lehet okozni egy like-kal? :) Hogy min múlik, hogy egy képet like-olunk, tényleg meg lehet érezni, hogy két ember éppen nagyon megörült egymásnak és röhögtek valamin? Átvisz ilyen érzelmeket egy fotó, vagy a FB?
Mindezt telefonról írtam még múlt héten egy bergeni padon ücsörögve, és kezdődő rosszkedvet igyekeztem elűzni vele, meg meglepett ez a Szolgálólányos könyvben szembejövő mondat, amit hirtelen nagyon igaznak éreztem magamra nézve. Aztán jött még egy nagyon durva mondat a könyvben, amikor az ember mondja, hogy mi volt a polgári foglalkozása azelőtt még a másik rendszerben, és hát izé, rettentő bizarr volt olvasni. Nem is tudom azóta sem megfogni, hogy milyen érzés talált ott meg, hátborzongató volt, meg bizarr meg ilyen wtf.
Na és akkor itt az idő arra is, hogy a megfogalmazhatatlan érzésekről megpróbáljak beszélni, mert kb az 5-6 alapérzésen kívül olyan nehezen azonosítok be más érzéseket. És szavakba önteni pedig még nehezebb. Norvégiában például irigy voltam, de iszonyatosan. Tökre megütött, hogy ők ott és úgy élnek, ahogy, és hogy fényévekre vagyunk tőlük és ilyen soha be nem érhető az az ország. És tudom, hogy mi is soha be nem érhető ország vagyunk sok mindenki másnak, és igen, a világ már csak ilyen, de mégis az irigység érzése átjárt. Aztán kiment belőlem :)
Aztán az is egy pontosan megírhatatlan érzés, hogy mennyivel másabb külföldön lennem, mint itthon. Hogy könnyűnek, szabadnak, bátrabbnak és sokkal talpraesettebbnek érzem magam külföldön, mint itthon, hogy mindaz a nyomasztás és szorongás, ami itthon legszorosabb rosszbarátomként kísér folyamatosan, az külföldön nincs (vagy ha van is, sokkal emberibb léptékű, és nem érzem, hogy az energiám nagyja arra megy el, hogy ezeket ne hagyjam eluralkodni). Hasonlóan, iszonyúan nagy kontrasztot érzek abban, ha angolul beszélgetek másokkal vs ha magyarul: mindkét nyelven viszonylag hamar tudunk személyes dolgokról beszélni, nem csak a felszínt kapargatva, viszont angolul egyenrangú beszélgetőtársnak érzem magamat, magyarul meg csak a legritkább esetekben. Vagy túl némának, vagy túlságosan önmagát túlságosan feltárónak, vagy a kérdezés biztonsága mögé vonulónak - de a pont jó érzés, az nem szokott jönni. Angolul meg általában igen. Magyarul nehezemre esik magamról beszélni, és amit mondok, azt olyan nem valódinak, nem igaznak érzem sokszor, angolul meg simán beszélek, és hitelesnek, önmagával rendben levőnek érzem magamat is meg a mondandómat is. És ez tök érdekes, tudom, mert elmesélte egyszer egy pszichológus ennek a jelenségnek a hátterét, és élő példának érzem magam, hogy tényleg mennyire így működünk.
Álmomban megint a lekésős-szorongásérzés volt, valahova autóval mentem, és felajánlotta a középiskolás plátói szerelmem, hogy elkísér autóval (mármint hogy előttem megy a sajátjával és felvezet). Én valahogy korábban indultam, mint ő, ezért egy körforgalomban gondoltam visszamegyek a kiindulási pontra és előre engedem. Közben a körforgalomban ahogy én túlmentem a jó kijáraton, hogy visszamenjek érte, ő bejött, és nem vett észre, és rákanyarodott az eredeti útra, amint mennünk kellett volna. Ráadásul gyorsan, időre, valahova sietni kellett. De akkor én visszamentem a házig (?), ott átültem biciklire (de miért????), és mire a körforgalomhoz értem biciklivel, nyilván már totális késésben voltam. Na és ott már tombolt bennem mindenféle szar érzés, hogy tökre félek, hogy elkések, az elkésés szégyenét már előre érzem, plusz nagyon dühös vagyok magamra, hogy bénáztam, és hogy sorozatos rossz döntéseket hoztam. Hogy a körforgalomban miért nem mentem még egy kört, és látván őt, utánamentem volna? Vagy ha már kihajtottam, miért mentem egész hazáig, miért nem fordultam meg útközben és siettem utána? Hogy amikor visszamentem, akkor még mi a szarért ültem át a biciklire? Hogy amikor már tudtam, hogy szar döntést hozok, akkor miért nem hagytam abba azt és korrigáltam? Na és asszem ez a kulcs jelenség az egészben, és ez is dühített a legjobban, mert nagyon így működök, (működtem?), benne ragadok abban, amiről pontosan tudom, hogy nem azt kellene tennem. Hát ez tök jó, hogy így összeállt, köszi.
(mintha legutóbb jeleket kértem volna... meg ugye I believe in the message)
És még olyan is volt, hogy a jókról is ejtsek szépen szót, hogy egyrészt tegnap elmentem úszni, és annyira nagyon jó volt a napsugarak fényjátékát nézni a medence alján, meg érezni azt, hogy mennyire nagyon jó napsütésben, egy eldugott helyen a fák között levő medencében úszni. És közben eszembe jutott, sőt, nem csak hogy eszembe jutott, hanem át is járt az öröme annak, hogy milyen végtelenül jó dolgom van, hogy egy napsütötte vasárnap elmehetek úszni, és utána szüleimhez el tudok ugrani, akik szeretettel és finom ebéddel várnak. Állandóan csak a rinnyogást nyomom, hogy mi a szar meg a lélekölő az egyedüllétben, de azért ott van ez a másik oldal is.
Meg hogy volt pénteken M. szülinapi bulija, és ott megörültünk egymásnak Karival, akivel eddig asszem 5x találkoztunk életünkben (mondjuk abból 2 kurvajó koncert volt), és kitett egy közös fotót egy olyan kommenttel, hogy annyira imád - na és én ettől teljesen elolvadtam. Hogy alig találkoztunk, alig tud rólam valamit, és kiír egy ilyet a világba :) Hogy ilyen bátor? Na és remélem ez nem valami végtelenül narcisztikus vonás, de annyira jól esett, annyira örömmel töltött el ez is, meg az is, hogy ezermillióan like-olták, egy sima fotót, semmi különös nincs rajta, a 10 évvel ezelőtti főnököm, régi kollegáim, még régebbi évfolyamtársam, újabb ismerősök, miért? Mit mutat egy ilyen kép? Nem jól kérdezem, az igazi kérdés az, hogy tudják vajon mások, mekkora örömet lehet okozni egy like-kal? :) Hogy min múlik, hogy egy képet like-olunk, tényleg meg lehet érezni, hogy két ember éppen nagyon megörült egymásnak és röhögtek valamin? Átvisz ilyen érzelmeket egy fotó, vagy a FB?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése