K1

Már egy hete hazajöttem a nyaralásból, de még mindig egy köztes térben vagyok - és ezt nagyon szeretem. Kirgizisztán lett az idei úticél, nagyon izgalmasnak hangzott a túra leírás, kellően távoli és más ország, hogy lázba hozzon és mert J átküldte a linket, hogy nem megyünk-e ide, és erre nem lehet máshogy válaszolni, mint hogy dehogynem.

Előtte agyrém volt, főleg munkabeli, júliusban voltak más projektek is, régebbiek, nem hiányoztak, de úgy éreztem, nem mondhatok nemet. Aztán a legkomfortosabbat megcsináltam és az végülis kevés pluszstresszel megvolt, a másikat elkezdtem, és bár jeleztem, hogy nagyon kevés időm van és hétvégén tudom csinálni, péntek délután kaptam egy visszajelzést, hogy ez a tempó nem lesz elég (anyátok!), úgyhogy az annyiban maradt, a harmadiknál meg tisztességgel befejeztem amit vállaltam, és a következő etapra meg nagy levegővel nemet mondtam (amire nem jeleztek vissza azóta sem - helló!). És ezek mellett ment az alapmunka, aminek amúgy is elég sok a terhe. Szóval boncolgattuk a coach-csal, hogy egy ilyen felállásban én miért vállalok be egyáltalán pluszmunkát, (és miért hármat :)) én meg azt kutatgattam magamban, hogy hogyhogy nem jut eszembe, hogy mondhatok nem-et. Nagyon durva ezt látni, hogy eszembe sem jut, annyira erős a megfelelés kifelé, mindenki felé. De szerencsére a coach emlékeztetett, és utána már ment a nemet mondás és borzasztóan megkönnyebbültem. 

Na szóval egy eléggé lestrapált állapotban ment a pakolás, kölcsön hátizsákot kaptam a szokásos tulajtól, Isten áldja érte, kölcsön hálózsák is kellett, mert hidegben sátraztunk, túracuccok mondjuk mind voltak szerencsére, vízszűrős kulacsot nem vettem, mert egyrészt nem akartam plusz egy tárgyat itthon utána, másrészt meg J mondta, h majd szűr nekem is. Furcsa volt most ketten menni, féltem, hogy megutáljuk egymást a végére, féltem attól is, hogy J nem fogja bírni a kényelmetlenségeket, féltem magamtól is, hogy mi van, ha nem leszek jófej (úgy látszik, ezt minden évben végig kell zongoráznom magammal), féltem természetesen attól, hogy kik lesznek a többiek és hirtelen úgy éreztem indulás előtti napon, hogy nincs is kedvem vadidegenekkel barátkozni, jófejkedni, böh. De mindennél jobban vártam, hogy lecsukjam a gépet előző nap és onnan ne a munkán kelljen baszódni.

Aztán az első meglepetés Ferihegyen ért, mert kb mindenki szimpi volt elsőre - ilyen még sosem volt. Aztán ez csak fokozódott, és első napra valahogy kialakult egy 4-es lánybandánk, ami egy szuperjó kiscsoporttá nőtte ki magát, magától volt egy iszonyú jó összhang közöttünk, nagyon sokat nevettünk és nagyon sokat komolykodtunk, tök izgalmas életutak derültek ki és mindez valami magától érthetődő módon, erőfeszítés és akarás nélkül, egyszerűen csak lett. Nem volt kizárólagos vagy kirekesztő a négyesünk, szóval mindannyian dumáltunk a többiekkel is, csak volt egy bázis, ahova vissza lehetett menni töltekezni mindig. 

Azt hiszem nem fog menni a túranapló-szerű leírás, ott nem találtam időt meg alkalmat ezeket elírni, most meg már nem fontos - inkább csak a benyomásaimat szeretném rögzíteni, amik még mindig itt vannak bennem.

Egy ilyen túrán nem sokszor néz az ember tükörbe, vagyis nekem elég gyorsan mindegy lesz, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki, akkor mosok hajat / megyek wc-re, amikor lehet, nem mindig akkor, amikor szeretnék. Szóval hogy elfelejtődik, hogy magamat rendezzem, és talán kicsit elkerül a fókusz is magamról a külvilágra (de ezt csak most teszem hozzá). És a sokadik napon amikor egyszer tükörbe néztem, mert pont volt, ott láttam, hogy jé, lementek a táskák a szemem alól, mire nem jó egy félnomád utazás.

Első állomás egy egyutcás kisfalu volt, ahol másnap egy lovas fesztivált tartottak. Itt helyi családoknál aludtunk, az ő házaikban, a tiszta szobákban, nagyon érdekes volt bekerülni egy falusi kirgiz család életébe. Beszélni nem tudtunk egymással, én már csak pár orosz katona dalra emlékszem, ők semmilyen más nyelvet nem tudtak, szóval ment a mutogatás. Mosolygós szemű, szép arcú emberek ezek a kirgizek, nagyon kedvesek - volt a fesztivál végén egy buli lent a folyóparton tábortűzzel, tánccal. Ott voltak a helyi kiscsajok is, akik délelőtt mutatták be népviseletben a helyi néptáncot, és este megjelentek gumipapucsban, melegítőnaciban, esélyük nem volt divatosan öltözködni, de mégis valami olyan szépség és báj sugárzott róluk, hogy ez az egyik legmélyebb emlékem. Egyikük, egy kb 12 éves kislány fantasztikusan táncolt, nagyon szép mozdulatai voltak, nagyon ösztönösek, és közben nőiesen mozgott, mosolygott végig, vagyis inkább nevetett és hívott be mindenkit táncolni. Semmi más kommunikációnk nem volt, mint a mosolyok és a táncmozdulatok - és elképesztő módon működött. Pár jurta állt ott, egy kispatakon kellett átkelni a buli helyszínéhez, a patakba bedobáltak pár követ, azokon keresztül tudtunk közlekedni, mellettünk meg a kb 8 éves gyerekek a lovakon nyargalásztak mindenfelé. Por volt, hangszóróból áradó zene, minimál világítás, izzadtunk a tánc miatt, de közben hideg volt, a lábunk térdig csupa kosz - és egyszerűen alig akartunk hazamenni, olyan jó volt ebben az ismeretlen és távoli közegben lenni.

A lovas fesztivál is borzasztó érdekes volt, itt is por, kosz, tűző nap, semmi árnyék, lovakon nyargalászó kirgiz férfiak, akik hol lovas birkózást mutattak be, hol a nemzeti lovas játékukat, ami kb olyan, mint a lovaspolo, csak nem egy golyót ütögetnek fa ütőkkel, hanem egy levágott fejű és kibelezett kecskét kell bedobni az ellenfél kapujába. Itt valami ősi vadászösztönt éreztem, a vérnek, a gyilkolásnak az ünnepe volt a levegőben, közben az izzadt küzdelem a lóháton, a kiabálások, férfiak megmérkőznek egymással - és a levegőben vágni lehetett a tesztoszteront, nekem legalábbis ez ugrott be. Kicsit visszamentünk az időben pár száz évet, néha ilyen honfoglalás érzésem volt, hogy ők úgy lovagoltak, mint ahogy mi járkálunk kb. A mindennapi élet része a ló, nem öltöznek be hozzá, nincs semmi speckó eszköz, hanem felhuppannak rájuk és uccu neki. Egy nagy kiszáradt területen voltunk, körbe hegyek, tiszta levegő, porzott a pálya, ahogy lovagoltak - gyönyörű volt.

Voltunk egy tó partján is, Song-Kul, kb 2800m magasan volt, partján elszórva jurták, meg minden domboldalon egy-egy ménes legelészett - és ennyi. Nem volt város, nem voltak nagyon emberek, nem voltak épületek, vasút, semmi nem volt csak a tó, a végtelen táj és pár jurta. Őrület. Egyszerűen olyan volt itt lenni, hogy kisimult az idegrendszer, nem volt gond, nem volt probléma, nem kellett semmin aggódni vagy szorongani, minden rendben volt. Bementünk a tóba fürdeni, mert gyönyörű tiszta volt és mert limitált volt az egyéb tisztálkodási lehetőség, bazi hideg volt és utána a bőrnek is egész más tapintása volt: sima volt és puha. Különös kövek voltak a partján, antracit szürkék, teljesen simák, bennük fehér csíkokkal, nem is értem, ilyet hogy csinál a természet. Szedtem csomó követ, főként teher letevős köveket, amiket a ahegyre akartam felvinni szimbolikus céllal, de hazahozósat is. És tök vicces, az egyiket amire emlészem is, hogy szépnek láttam és beleláttam valami olyat, ami miatt haza szerettem volna hozni - na és ezt itthon már nem találtam. Nem volt egyik táskazsebben sem, ahova a többi követ pakoltam és kissé csalódottan konstatáltam, hogy akkor ő ezek szerint ott akart maradni. De aztán épp most, hogy a túragatyámat mostam ki, megtaláltam a zsebében és hát nagy az öröm :)

Itt a jurtákban tanultam meg azt a földrajzos alapigazságot, hogy ha tiszta az ég, akkor irgalmatlan hideg van, míg ha felhős, akkor az tud takaróként működni, és megtartja a talaj nappali felmelegedéséből megmaradó hőt - nagyon izgalmas! Bazi hideg volt első éjjel, kellett a -5 fokos hálózsák és még úgy is az abból kilógó arcrészemre azt éreztem, hogy szétfagy és ráfagy a kilélegzés párája is. És (laza kapcsolással) emiatt van az is, hogy a kirgiz lovak nagyon értékes lovak, itt nincs istálló, fedett karám, semmi sem, hanem ezek a jó lovak csak álldogálnak kint egész nap, a nappali tűző napot és 40 fokot is bírják, meg az éjjeli fagyokat is - szóval ellenállóak mint a csuda. 

Ezek a jurtás éjszakák még eléggé az elején voltak, de a 4-esünk már tökéletesen működött, esténként összekucorogtunk az összetolt ágyaknál, bebábozódva a hálózsákokba és ott sutyorogtunk meg nevetgéltünk nagyjából 12 éves kislányokhoz méltóan. Azon röhögtünk elég hosszan, hogy teljesen osztálykirándulás hangulata van az egésznek, és nagyjából tényleg ugyanaz a gondtalanság volt rajtunk, mint anno a többnapos osztálykirándulásokon. Ekkorra már szövődött ráadásul egy romantikus szál 2 túratárs között, és kitűnő lehetőség volt ezt suttogva kibeszélni.