Úristen, de nehéz ez
Olyan egyedül érzem magam.
(és nem szóltam neki, hogy holnap ott leszek, nem akarok nyomulni. Mindig mindenkit mentegettem, hogy biztos ezért vagy azért nem keres, de közben akarna - hát egy lófaszt. Aki akar találkozni, az keres, egyszerű ez. Azt érzem, hogy most az időzítés nem a legjobb, és én sem vagyok túl jó formámban, és akkor meg minek találkozni. Szerintem még egy koncertre el fogom hívni, aztán ha az sem jön össze, akkor fájó szívvel, de elengedem.
Az is átfut néha rajtam, hogy nem voltam jó a koncerten múlt héten, hogy a bánatos, bizonytalan, vicctelen énem volt ott, rohadjon meg az élet, de hát ilyenem is van, én is sajnálom, de bakker akkor is ez az ikertesóm ment a koncertre. És azért is rohadjon meg az élet, hogy tudok ám jófej lenni, meg röhögős, spontán, de a száz éve ismert barátokkal és barátnőkkel leginkább. Fiúk előtt eggyel zárkózottabb vagyok, tetsző és fontos fiúk előtt meg kompletten lefagyok és megnémulok. Bassza meg.)
És közben még mindig rohadt sokat gondolok rá. Kezdek átcsúszni abba az állapotba, hogy a realitástól teljesen elrugaszkodott film megy a fejemben, ahol egyszer csak szól, hogy itt van a lakásomnál, ráérek-e, menjünk el dumálni, autózni, vagy napközben rámír, hogy heló, mikor találkozunk, szóval hogy jön és kifejezi, hogy szeretne még látni. És a valóság az, hogy nem jön, halló, ezt vegyem már tudomásul. És minél kevésbé jön ő, annál jobban vágyom arra, hogy jöjjön, és kezdek ráaggatni mindenféle ultrapozitív tulajdonságot, amit már jól ismerek, hogy milyen zsákutcába visz.
Na de mit szeretnék? Találkozni vele, a közelében lenni. Hallani a hangját és a gondolatait. Érezni puszi közben, hogy mennyire puha a szakálla. Mit szajkózott folyton Vége? Hogy ismerjem fel, mire vágyom, és tegyem meg, akkor is, ha reszketve félek tőle. Na és mit mondott KG? Hogy nekem kell jobban kinyilvánítani, hogy szeretnék vele találkozni, mert neki most erre valószínűleg nincs kapacitása, bizalma vagy energiája egyszerűen. Ő mit írt? Hogy nagyon fasza este volt a koncertes, és megköszönte. (de mi van, ha csak udvariasságból?) És hogy kedve nagyon lenne találkozni, csak az aznapi délelőttnél tovább még nem lát. Én írtam, hogy valószínűleg nem jó a hétvége, mert vidéken leszek (aztán nem lettem ott), ő meg azt, hogy még jelentkezem, jó? (nem jelentkezett). Jááááj.
És a ráaggatás ellen is sajnos az segít, ha találkozunk, mert a valóságban történhet és kiderülhet bármi, az álmodozásban kevéssé.
Azon is gondolkodtam, hogy felidézek előre egy vicces helyzetet, és megpróbálok arra gondolni, ha összefutunk holnap mégiscsak, hogy nevessek és ne a kényszeredett udvarias arcom legyen velem. De lehet elég lesz erre az agymenésre visszagondolni, és menni fog a nevetés magától.
Amúgy az egész mögött az van, hogy egy annyira értékes embert ismertem meg / fel benne, akit csak nagyon ritkán dob szembe az élet. Konkrétan utoljára másfél éve T-t. És ami/aki értékes, meg fontos, azt nagyon becsülöm és nagyon tudom szeretni, meg kötődni hozzá, és elképesztő módon félek az elvesztésétől.
(és nem szóltam neki, hogy holnap ott leszek, nem akarok nyomulni. Mindig mindenkit mentegettem, hogy biztos ezért vagy azért nem keres, de közben akarna - hát egy lófaszt. Aki akar találkozni, az keres, egyszerű ez. Azt érzem, hogy most az időzítés nem a legjobb, és én sem vagyok túl jó formámban, és akkor meg minek találkozni. Szerintem még egy koncertre el fogom hívni, aztán ha az sem jön össze, akkor fájó szívvel, de elengedem.
Az is átfut néha rajtam, hogy nem voltam jó a koncerten múlt héten, hogy a bánatos, bizonytalan, vicctelen énem volt ott, rohadjon meg az élet, de hát ilyenem is van, én is sajnálom, de bakker akkor is ez az ikertesóm ment a koncertre. És azért is rohadjon meg az élet, hogy tudok ám jófej lenni, meg röhögős, spontán, de a száz éve ismert barátokkal és barátnőkkel leginkább. Fiúk előtt eggyel zárkózottabb vagyok, tetsző és fontos fiúk előtt meg kompletten lefagyok és megnémulok. Bassza meg.)
És közben még mindig rohadt sokat gondolok rá. Kezdek átcsúszni abba az állapotba, hogy a realitástól teljesen elrugaszkodott film megy a fejemben, ahol egyszer csak szól, hogy itt van a lakásomnál, ráérek-e, menjünk el dumálni, autózni, vagy napközben rámír, hogy heló, mikor találkozunk, szóval hogy jön és kifejezi, hogy szeretne még látni. És a valóság az, hogy nem jön, halló, ezt vegyem már tudomásul. És minél kevésbé jön ő, annál jobban vágyom arra, hogy jöjjön, és kezdek ráaggatni mindenféle ultrapozitív tulajdonságot, amit már jól ismerek, hogy milyen zsákutcába visz.
Na de mit szeretnék? Találkozni vele, a közelében lenni. Hallani a hangját és a gondolatait. Érezni puszi közben, hogy mennyire puha a szakálla. Mit szajkózott folyton Vége? Hogy ismerjem fel, mire vágyom, és tegyem meg, akkor is, ha reszketve félek tőle. Na és mit mondott KG? Hogy nekem kell jobban kinyilvánítani, hogy szeretnék vele találkozni, mert neki most erre valószínűleg nincs kapacitása, bizalma vagy energiája egyszerűen. Ő mit írt? Hogy nagyon fasza este volt a koncertes, és megköszönte. (
És a ráaggatás ellen is sajnos az segít, ha találkozunk, mert a valóságban történhet és kiderülhet bármi, az álmodozásban kevéssé.
Azon is gondolkodtam, hogy felidézek előre egy vicces helyzetet, és megpróbálok arra gondolni, ha összefutunk holnap mégiscsak, hogy nevessek és ne a kényszeredett udvarias arcom legyen velem. De lehet elég lesz erre az agymenésre visszagondolni, és menni fog a nevetés magától.
Amúgy az egész mögött az van, hogy egy annyira értékes embert ismertem meg / fel benne, akit csak nagyon ritkán dob szembe az élet. Konkrétan utoljára másfél éve T-t. És ami/aki értékes, meg fontos, azt nagyon becsülöm és nagyon tudom szeretni, meg kötődni hozzá, és elképesztő módon félek az elvesztésétől.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése