Úti dolgok - 2.
Volt aztán az egész út egyik highlight-ja, a W túra. Ez egy 5 napos egyben túrázás egy nemzeti parkban, ami nem csak hogy gyönyörű volt, meg meditatív, meg zen, meg jó, meg a megérkezés érzése is ott ért - és mindezek tetejében meg roppant tanulságos is, sőt (hogy még hosszabb legyen a mondat fokozzam) a tanulságnak is lett tegnap egy másik tanulsága.
Hegyek, vizek, hó, irgalmatlan szél, szúrós bokanövények, hideg, meleg, sziklák, lápok, szétégett és fehéren meredező csupasz faágak, gleccser, nap, felhő, eső, tacskó alakú jégtömb, rum, pálinka, sátor és menedékház. Ennél jobban leírni nem tudom, de hogy volt ott minden a természetből, és csak a természet volt, meg mi, meg a gondolatok, meg a hátizsák, meg a gyaloglás, ami iszonyúan jól esett.
Folyamatosan figyeltük az időjárás előrejelzést, mert itt a két fő faktor a csapadék meg a hőmérséklet volt. Az első két napra jó időt jósoltak, az utolsó 3-ra viszont mocsokszart. Egész napos esőt, de óránként 5mm mennyiséget, ami szarrá áztat, bármilyen rainproof cuccban is megy az ember. Az első 2 nap menedékházas szállásunk volt, emeletes ágy, fűtetlen szoba, ami ugye out of comfort zone a -2 fokos éjszakában, de roppant megnyugtató mégis, hogy fedél van a fejünk felett. A második két estére viszont sátras helyünk volt, ami azt is jelentette, hogy ott is k. hideg lesz, de reggel felvenni az előző nap szétázott és éjjel jéggé fagyott túranacit meg bakancsot az nem annyira fun. És akkor volt egy döntési pont a 2. nap estéjén (majd egy csapatmegbeszélés a 3. nap reggelén), hogy mi legyen, továbbmenjünk, tudván, hogy kb ilyen idő lesz utána 3 napig vagy visszamenjünk a kisvárosba, ahol rendes, fűtött szállás van. Merthogy innen még vissza lehet fordulni, de a 3. nap első pár órája után már nem lehet visszafordulni, csak előre végigcsinálni.
Bennem erősen feljött egy 9 évvel ezelőtti emlék, amikor szintén egy több napos túrán voltam szilveszterkor a világ legszebb helyén kb, nyár volt, nemzeti park, sátor, de ott az első 2 nap bugyiig áztunk és én irtó szarul éreztem magam. Utáltam az esőt, zavart, hogy mindenem vizes, nagyon szarul éltem meg az egészet, de ott mondjuk 15-20 fok volt, és amikor kisütött a nap a 3. napon, akkor 2 perc alatt megszáradt minden, de a néhol beázott hálózsákban így is mocsokszarul aludtam és szétfagytam. De itt most napközben volt 0-4 fok, éjjel meg mínuszok, és én nem teljesítménytúrázó vagyok, hanem egy irodaszökevény, akinek a mínuszban sátrazás még eső nélkül is bőven élmény. Szóval én arra szavaztam, hogy ha ilyen fos lesz másnap reggel az idő, akkor menjünk vissza. De úgy tűnt, a többiek arra hajlanak, hogy folytassuk. Éjjel folyamatosan felébredek arra, hogy ordít a szél, csapkodja az esőt a menedékház oldalának, félek, hogy mi lesz itt holnap.
Másnap reggel ömlik az eső, vízszintesen fújja a szél, függönyszerűen hullámzik, úgyhogy várunk. 10 körül kicsit jobbnak tűnik a helyzet, 1 kör szavazás az asztal körül és a csapat végül megszavazta, hogy menjünk tovább, merthogy annyira változékony az idő, hogy nem nagyon tudják megjósolni, meg hogy most vagyunk itt, ezért (is) jöttünk. Bennem a majrészint még elég magas volt, de egyedül visszafordulni nem akartam, úgyhogy tele félelemmel, beöltözve 5 rétegbe, sapka, sál, kesztyű, kapucni, raincover a hátizsákon, nekiindultunk. Rosszul éltem meg, hogy én voltam az egyetlen majrés, és rossz érzésem volt attól is, hogy a belső hangom egyértelműen azt mondta, hogy ez veszély, és ne menjek tovább, mégis a csapatdöntés miatt továbbmentem.
Végül aztán sorozatos szerencsefaktoroknak köszönhetően minden jól alakult. A legnagyobb szerencse az volt, hogy hidegfront jött, így nem eső esett, hanem havazott és az orkán erejű szél azt azonnal le is fújta rólunk. Végül is csak olyan 2-3 körülig volt a szar idő, de inkább havazott mint esett, és ha vizesek is voltunk, annyi nem volt, hogy átáztunk volna. Hideg az volt, de amíg gyalogoltunk, az nem gond, és amikor 3 felé kezdett picit kékülni az ég, rám valami euforikus öröm jött rám, hogy elmúlt a vész. Ezen a napon nem nagyon álltunk meg, a sátrakhoz olyan 5 körül értünk, ahol volt egy menedékház kandallóval, ott átmelegedtünk, boroztunk, rumoztunk, társasoztunk, majd egymásra húzott 2 hálózsákban az éjszaka is egészen jól telt (leszámítva, hogy pisilnem kellett, hiába próbáltam helyette visszaaludni, muszáj volt kimászni, kint vaksötét, fütyülő jeges szél, fejlámpával csak engem látnak a képzelt vadállatok, fejlámpa nélkül nem csak pisilnem kell, hanem össze is tojom magam a félelemtől, szétfagytam, de nem ettek meg a pumák és utána már pár órát tudtam aludni).
A 4. napon meg napsütéssel indult az idő, sátras éjszaka után nekem általában van egy mélyről jövő ezt-túléltem-eufóriám, ez még nagyobbat dobott a napomon. A legszimpibb túratárs lánnyal végigbeszélgettük a napot, azzal indult, hogy elmesélte az álmát, azt éreztem, megnyílik és beavat a bizalmába és ez nem csak hogy hihetetlenül jól esett, de elhozta a megérkezés, meg a megtaláltam a helyem érzést is.
Na és akkor erről nekem a tanulság az volt, hogy ok, nem szabad erre a belső majrés énemre hallgatni, mert utólag visszanézve, rettentően sajnálnám, ha hazamentem volna ott a 3. nap reggelén, tényleg mindenestül ez volt a egyik csúcsélménye az egész útnak. Hogy igenis a félelmeim ellen kell mennem és cselekednem akkor is, ha ettől szétszorongom magam és a halálfélelem szintű para aludni sem hagy.
Tegnap találkoztam KG-vel és ugyan a munkahelyi dolgokat akartam behozni, de valahogy erre kanyarodott a beszélgetés és elmeséltem. És itt jött a másik szintű tanulság: egyrészt, hogy van a csoportkonformitás elve, az Asch-féle kísérletet mesélte el, hogy milyen ereje van a csoportnyomásnak (és note to myself: én mondtam ki egyedül, hogy vissza szeretnék fordulni), szóval innen nézve akár vállon is veregethetném magam, hogy mertem más véleményt kimondani, mint a csoport többi tagja. És azt is mondta (hogy ugyan nem tud elfogulatlan lenni), hogy ebben a szituációban tényleg volt egy nagy adag reális veszély, és nem profi túrázók voltunk, hanem lelkes túrázók, ami azért nagy különbség, és végülis a szerencsén múlott, hogy nem lett valami szarabb / megfázósabb / kórházas kimenetel, merthogy az is simán lehetett volna. Azt mesélte amúgy később a túravezető, hogy előttünk 2 héttel meg is halt egy spanyol túrázó a W egyik szakaszán, hóviharba került és lezuhant valahová, és nem is találták meg.
KG konklúziója az volt, hogy tök jól és felelősségteljesen gondolkodtam. Én meg erre elbőgtem magam, hogy megint itt egy szitu, ahol én szégyenkezem, mert gyáva majrésnak érzem magam, de lehet ezt a szitut úgy látni, hogy igazam volt és felelősségteljesen, felnőtt módjára gondolkodtam. Hogy bántom magam ott, ahol akár büszke is lehetnék. Hogy nagyon hiányzik az, hogy azt mondták volna nekem bármikor is (szüleim pl), hogy igazam van és jól csinálom. Hogy a folyamatos bűntudatkeltés vezethetett a folyamatos szégyenérzethez. És ugyan fájt ezt megérteni, de nagyon örülök a tisztánlátásnak, és erősebbnek érzem magam tőle.
Hegyek, vizek, hó, irgalmatlan szél, szúrós bokanövények, hideg, meleg, sziklák, lápok, szétégett és fehéren meredező csupasz faágak, gleccser, nap, felhő, eső, tacskó alakú jégtömb, rum, pálinka, sátor és menedékház. Ennél jobban leírni nem tudom, de hogy volt ott minden a természetből, és csak a természet volt, meg mi, meg a gondolatok, meg a hátizsák, meg a gyaloglás, ami iszonyúan jól esett.
Folyamatosan figyeltük az időjárás előrejelzést, mert itt a két fő faktor a csapadék meg a hőmérséklet volt. Az első két napra jó időt jósoltak, az utolsó 3-ra viszont mocsokszart. Egész napos esőt, de óránként 5mm mennyiséget, ami szarrá áztat, bármilyen rainproof cuccban is megy az ember. Az első 2 nap menedékházas szállásunk volt, emeletes ágy, fűtetlen szoba, ami ugye out of comfort zone a -2 fokos éjszakában, de roppant megnyugtató mégis, hogy fedél van a fejünk felett. A második két estére viszont sátras helyünk volt, ami azt is jelentette, hogy ott is k. hideg lesz, de reggel felvenni az előző nap szétázott és éjjel jéggé fagyott túranacit meg bakancsot az nem annyira fun. És akkor volt egy döntési pont a 2. nap estéjén (majd egy csapatmegbeszélés a 3. nap reggelén), hogy mi legyen, továbbmenjünk, tudván, hogy kb ilyen idő lesz utána 3 napig vagy visszamenjünk a kisvárosba, ahol rendes, fűtött szállás van. Merthogy innen még vissza lehet fordulni, de a 3. nap első pár órája után már nem lehet visszafordulni, csak előre végigcsinálni.
Bennem erősen feljött egy 9 évvel ezelőtti emlék, amikor szintén egy több napos túrán voltam szilveszterkor a világ legszebb helyén kb, nyár volt, nemzeti park, sátor, de ott az első 2 nap bugyiig áztunk és én irtó szarul éreztem magam. Utáltam az esőt, zavart, hogy mindenem vizes, nagyon szarul éltem meg az egészet, de ott mondjuk 15-20 fok volt, és amikor kisütött a nap a 3. napon, akkor 2 perc alatt megszáradt minden, de a néhol beázott hálózsákban így is mocsokszarul aludtam és szétfagytam. De itt most napközben volt 0-4 fok, éjjel meg mínuszok, és én nem teljesítménytúrázó vagyok, hanem egy irodaszökevény, akinek a mínuszban sátrazás még eső nélkül is bőven élmény. Szóval én arra szavaztam, hogy ha ilyen fos lesz másnap reggel az idő, akkor menjünk vissza. De úgy tűnt, a többiek arra hajlanak, hogy folytassuk. Éjjel folyamatosan felébredek arra, hogy ordít a szél, csapkodja az esőt a menedékház oldalának, félek, hogy mi lesz itt holnap.
Másnap reggel ömlik az eső, vízszintesen fújja a szél, függönyszerűen hullámzik, úgyhogy várunk. 10 körül kicsit jobbnak tűnik a helyzet, 1 kör szavazás az asztal körül és a csapat végül megszavazta, hogy menjünk tovább, merthogy annyira változékony az idő, hogy nem nagyon tudják megjósolni, meg hogy most vagyunk itt, ezért (is) jöttünk. Bennem a majrészint még elég magas volt, de egyedül visszafordulni nem akartam, úgyhogy tele félelemmel, beöltözve 5 rétegbe, sapka, sál, kesztyű, kapucni, raincover a hátizsákon, nekiindultunk. Rosszul éltem meg, hogy én voltam az egyetlen majrés, és rossz érzésem volt attól is, hogy a belső hangom egyértelműen azt mondta, hogy ez veszély, és ne menjek tovább, mégis a csapatdöntés miatt továbbmentem.
Végül aztán sorozatos szerencsefaktoroknak köszönhetően minden jól alakult. A legnagyobb szerencse az volt, hogy hidegfront jött, így nem eső esett, hanem havazott és az orkán erejű szél azt azonnal le is fújta rólunk. Végül is csak olyan 2-3 körülig volt a szar idő, de inkább havazott mint esett, és ha vizesek is voltunk, annyi nem volt, hogy átáztunk volna. Hideg az volt, de amíg gyalogoltunk, az nem gond, és amikor 3 felé kezdett picit kékülni az ég, rám valami euforikus öröm jött rám, hogy elmúlt a vész. Ezen a napon nem nagyon álltunk meg, a sátrakhoz olyan 5 körül értünk, ahol volt egy menedékház kandallóval, ott átmelegedtünk, boroztunk, rumoztunk, társasoztunk, majd egymásra húzott 2 hálózsákban az éjszaka is egészen jól telt (leszámítva, hogy pisilnem kellett, hiába próbáltam helyette visszaaludni, muszáj volt kimászni, kint vaksötét, fütyülő jeges szél, fejlámpával csak engem látnak a képzelt vadállatok, fejlámpa nélkül nem csak pisilnem kell, hanem össze is tojom magam a félelemtől, szétfagytam, de nem ettek meg a pumák és utána már pár órát tudtam aludni).
A 4. napon meg napsütéssel indult az idő, sátras éjszaka után nekem általában van egy mélyről jövő ezt-túléltem-eufóriám, ez még nagyobbat dobott a napomon. A legszimpibb túratárs lánnyal végigbeszélgettük a napot, azzal indult, hogy elmesélte az álmát, azt éreztem, megnyílik és beavat a bizalmába és ez nem csak hogy hihetetlenül jól esett, de elhozta a megérkezés, meg a megtaláltam a helyem érzést is.
Na és akkor erről nekem a tanulság az volt, hogy ok, nem szabad erre a belső majrés énemre hallgatni, mert utólag visszanézve, rettentően sajnálnám, ha hazamentem volna ott a 3. nap reggelén, tényleg mindenestül ez volt a egyik csúcsélménye az egész útnak. Hogy igenis a félelmeim ellen kell mennem és cselekednem akkor is, ha ettől szétszorongom magam és a halálfélelem szintű para aludni sem hagy.
Tegnap találkoztam KG-vel és ugyan a munkahelyi dolgokat akartam behozni, de valahogy erre kanyarodott a beszélgetés és elmeséltem. És itt jött a másik szintű tanulság: egyrészt, hogy van a csoportkonformitás elve, az Asch-féle kísérletet mesélte el, hogy milyen ereje van a csoportnyomásnak (és note to myself: én mondtam ki egyedül, hogy vissza szeretnék fordulni), szóval innen nézve akár vállon is veregethetném magam, hogy mertem más véleményt kimondani, mint a csoport többi tagja. És azt is mondta (hogy ugyan nem tud elfogulatlan lenni), hogy ebben a szituációban tényleg volt egy nagy adag reális veszély, és nem profi túrázók voltunk, hanem lelkes túrázók, ami azért nagy különbség, és végülis a szerencsén múlott, hogy nem lett valami szarabb / megfázósabb / kórházas kimenetel, merthogy az is simán lehetett volna. Azt mesélte amúgy később a túravezető, hogy előttünk 2 héttel meg is halt egy spanyol túrázó a W egyik szakaszán, hóviharba került és lezuhant valahová, és nem is találták meg.
KG konklúziója az volt, hogy tök jól és felelősségteljesen gondolkodtam. Én meg erre elbőgtem magam, hogy megint itt egy szitu, ahol én szégyenkezem, mert gyáva majrésnak érzem magam, de lehet ezt a szitut úgy látni, hogy igazam volt és felelősségteljesen, felnőtt módjára gondolkodtam. Hogy bántom magam ott, ahol akár büszke is lehetnék. Hogy nagyon hiányzik az, hogy azt mondták volna nekem bármikor is (szüleim pl), hogy igazam van és jól csinálom. Hogy a folyamatos bűntudatkeltés vezethetett a folyamatos szégyenérzethez. És ugyan fájt ezt megérteni, de nagyon örülök a tisztánlátásnak, és erősebbnek érzem magam tőle.
Gyönyörűek a képek, és tök ügyes és bátor vagy!
VálaszTörlés