we are ALL born SUPERSTARS

Ez az aktuális egyik kedvenc hosszú ujjú pólóm felirata, ami addig nem eresztett BA-ben, amíg meg nem vettem. Valójában egy semmi extra ruhadarab, sötétkék a póló, fehér nyomtatott betűkkel a bölcsesség, mondjuk kivételesen puha és jó anyaga van, de valamiért annyira tetszett, hogy nem engedett üres kézzel kimenni a boltból. Azért emlékezetes a sztori, mert valószínűtlenül drága volt, amikor átszámoltam forintra, megremegtem, hogy ennyiért egyszerűen nem lehet egy pólót venni, nem szabad, tilos. Aztán figyeltem még kicsit befelé (miközben szorongattam a fogast), hogy igaziból azt érzem, hogy nem érdemlem meg ezt a drága pólót, hogy ez nekem nem jár. Na és ez történetesen pont az a két mondat, amit az utóbbi idők segítői egyöntetűen visszajeleztek, hogy legyek szíves mondogassam magamnak, hogy a jó dolgok / örömök / jutalmak / dicséretek / pihenés stb nekem is kijárnak időnként és hogy tudjam már azt mondani, hogy ezt vagy azt a jót megérdemlem. És ettől még nem leszek automatikusan egy önző, egomán seggfej, hanem valami régebben eltorzult belső őrmestert hangot tudok így megszelídíteni (ezer évnyi munkával, de nevermind).
Így aztán erővel felülkerekedtem ezen ott a boltban, jól megvettem a pólót, és szeretem azóta is (meg ma is az van rajtam).

Na de nem is erről akarok írni (bár lehet, hogy köze lesz hozzá), hanem a sítábori emlékeket valahogy belekarcolni ide az éterbe, mert ez most megint valami olyan fenomenális érzelmi, fizikai és mentális feltöltődés volt, amit szeretnék megmenteni a feledéstől.

A hegyek, a rönkházak, a körpanoráma, a napsütés, a csúszások, a sebesség, a carving-ra ráérzés, ahogy a kanyarban kap lendületet a léc, a mellénk sodródó iszonyú szimpi vagy épphogy nagyon más fiúk, a gördülékenyen megismert újabb és újabb emberek, a nevetések és túra alatti belsős viccek, az éjszakai túra, a szaunázás, a kedves-ugratós viccelődések a fiúkkal, a síverseny, a hajnali kelések, az oktatás és az azon készült videó, ahol rövidlendületben jövünk hárman egy ütemben, ugyanakkora íveken, csak ellentétes oldalon, a zuhany alatti visszamelegedés nap végén, látni tesóm nevetését, folyik a könnye és elcsuklik a hangja nevetés közben a felvonón, Szilviékkel találkozni, az eredményhirdetés, az aranyérem, a napi kötelező zacskósleves, Bombardino, Ádámmal hüttézés, nézni a méteres hóban rakott tüzet éjjel, ott ülni mellette deszkákon pálinkázva, beszélgetve, múltat idézve egy 10 éve nem látott kedves baráttal, a könyv, a szomszédolás, a napfelkelte narancssárgája a hegycsúcsokon, az égbolt mélykékje felfelé nézve, életem első új léce és olyan bakancsa, ami nem töri rommá a lábam.

És mindezek mögött csomó új és jó érzés lapul: erőlködés nélkül, simán, magától alakult ki rengeteg haverság. Tavaly kb nulla új embert ismertem / ismertünk meg, na jó, kettőt mondjuk, idén már a második naptól kezdve mellénk csapódtak mások. Azt éreztem, hogy semmit sem kellett tennem és sodródtak mellénk újabb és újabb fiúk, akikkel aztán együtt síeltünk aznap, egy tempóban mentünk nagyjából és szépen lassan a nulláról elkezdtük megismerni egymást - ez olyan izgi mindig. És aztán ők bemutatják az ő barátaikat, vagy szobatársaikat, és folyamatosan tágul ez a kör. Nem világmegváltó beszélgetések, de odafigyelve egymásra, egymás élettörténetére, tökre meg lehetett látni mindenkiben a szeretnivalót, az értéket, a kedvességet - és a legmenőbb, hogy elsőre nem szimpi / béna / sutyinak gondolt emberekről is kiderült, hogy mennyire nagyon szerethetőek (és mennyire félrevisz az első blikkes kissé sztereotíp megítélésem) és nagyon jó érzéssel töltött el a közelségük. Tök érdekes, 180 fokos fordulatok zajlottak így bennem, óriási nagy tanulság, főleg a sutyinak gondolt board-os srác, akiről aztán kiderült, hogy iszonyúan vicces, udvarias, jóféle értékrendű és biztonságot nyújtó, és aztán vele csúsztunk még jó sokat.
(nnnnna... hát ezért nem az én világom a tinder. Kell soksok idő megismerni a másikat, itt ugye lehetett 6 napig beszélgetni tét nélkül, együtt enni-inni, csúszni, nevetni, csodálni a természetet, vagy éppen csendben nézni ki a fejünkből, reagálni a történésekre. Vs. egy mesterséges, célzott este egy vadidegennel, brrrr, annyira mű, akkora teher van számomra az ilyen találkozókon, ami miatt tényleg őrületesen nagy szerencsének kell történnie, hogy egyszerre mindkét emberben beinduljon valami, ami ezt a mesterkéltséget semlegesíteni tudja)

Aztán a szaunázós este. Foglaltam estére az apres ski buli utánra szaunát négyünknek, de az aznap megismert srácoknak is szóltam, meg Szilvinek is, hogy csatlakozzon, ha tud. Én, aki nem igazán tudok összeereszteni más körből vagy más időből megismert barátokat, mert fosok, hogy ad1 nem lesznek egymásnak szimpik, és azt fogják gondolni, mekkora bénaarc vagyok, hogy ilyen béna emberekkel barátkozom (no comment), vagy ad2 nekem kell szórakoztatni mindenkit és felelősséget vállalni, hogy mindenki jól érezze magát (újra no comment), ennek a súlya meg agyonnyom előre. Szóval most mielőtt végiggondoltam volna, inkább hívtam mindenkit, akivel csak szóba került a szauna, és ebből lett egy csudajó, röhögős, oldott szaunázás, ahol minden ülő és néhány állóhely is foglalt volt, lettek önjelölt szaunamesterek, szaladgáltunk ki a hóba bedőlni - és ez is olyan természetes, magától értetődően jó és flott programpont lett, ahol mindenki dumált mindenkivel, és amit vétek lett volna mindenféle nyominger önstresszelés miatt kihagyni.

És azt éreztem most is ezen a héten, hogy egyrészt tart még a jó hullám (lekopogom), másrészt újra olyan voltam, aki tud kapcsolódni másokhoz, tud könnyed lenni, tud viccelődni, meg mer szólalni, ki meri mondani ami éppen a fejében van stb-stb - csupa olyan énrész, amelyeknek az utóbbi években időkben csak a hiányát éreztem, a meglétét csak borzasztó ritkán. Ilyen szempontból is tökre épített és töltött ez a hét, az idegenekből lett ismerősök, a visszajelzések, a kapcsolódások. El nem tudom mondani, mennyire jól esett és valószínűleg ezekre most (is) óriási szükségem volt. Közben pedig tökre ment az elengedés is. Mintha jó ütemmel működött volna az a szelekció, hogy ami jól esett, abban tudtam örömmel benne lenni, amiről meg éreztem, hogy ez most nem esik jól, nem ad vagy nem nyugtat, azt düh vagy keserűség nélkül simán el tudtam engedni vagy félretenni. (izé... lehet, hogy ez a határkérdéssel függ össze? hogy most a határokat sikerült jobban tartani, jobb helyre húzni, mint korábban?)

Az pedig a non plus ultra, hogy megnyertem a házi kis síversenyünket. Nem arról vagyok híres, hogy sportversenyeket nyerek, konkrétan még soha nem volt aranyérmem semmilyen sportteljesítmény kapcsán, van egy kétszámjegyű súlyfeleslegem (mondjuk az m*g-hez jól jött), amióta világ a világ a tesóm minden sportban leköröz és teljességgel hihetetlen, hogy most én nyertem. Jó, nem kétszázan indultunk, hanem mondjuk öten vagy hatan csajok, de hát akkor is. Nagyon büszke voltam tegnap (még ma is! :)), annyira menő érzés volt, hogy nekem tapsolnak és a nyakamba akasztanak egy aranyérmet, egész este az éremmel a nyakamban mászkáltam. És tök jól jött ki, hogy hárman voltunk lent a szobából plusz a boardos fiú, és mindannyian kaptunk érmet vagy elismerést, és ez a közös öröm megsokszorozta az egésznek a jóérzését. Külön szuper, hogy láttam, a tesóm is nagyon örül nekem és mondta is, hogy tök büszke (mondjuk tavaly én is nagyon büszke voltam rá, akkor ő nyert).


Atyaég, ezer éve írom ezt a bejegyzést, még ezer dolgot vagy érzést ki kellene merevíteni, de már alig élek. 2,5 óra alvás után reggel 6 óta utaztunk, próbáltam aludni a buszon / repcsin, de nem ment, annyi élmény, annyi jóság történt, ami mind ott kering belül és nem engedett elaludni.
Na jó, röviden még pár élmény, mert sanszos, hogy be fog darálni az élet újfent.
Szilviék, akikkel ezer éve nem találkoztam, mégis akkora szeretettel fordultak felém, én kb úgy voltam, hogy lehet, hogy már a nevemet sem tudja, mert a férjével voltunk évfolyamtársak, de hát mindenre emlékezett és kb pont ott folytattuk, ahol ezer éve abbamaradt. És az akkori becenevemen hívott, ez is tök jó érzés volt :)
Nem igazán aludtam jól vagy mélyen, mert meleg is volt a szobában, béna fos ágyneműt kaptunk (lópokróc + kétes lepedő) és tesómmal aludtunk egy 140-es ágyon. (Ráadásul kiderült, hogy horkolok. Baszki!) Szóval emiatt nem igazán emlékeztem az álmaimra, pedig tudom, hogy hosszú, kalandos álmok voltak. Egy villanás megvan: a pécsi fiú mutat valamit a telefonján, és látom, hogy egy fotót eltakar kíméletből. Sejtem, hogy M. gyereke az, kérem, hogy mutassa meg. Elhúzza a kezét, és ott van egy cuki, szőkés göndör hajú kisfiú, bár olyan, mintha a 80-as években készült volna a fotó. Jön aztán M.-ról is egy fotó, az arca látszik csak közelről, de mindkét szeme nagyon erősen ki van festve. Nem női arc, hanem az ő arca, de erősen körberajzolt szemekkel - tök bizarr. Erre a szimbólumra nagyon kíváncsi vagyok, mit jelenthet, de még nem fejtettem meg. Aztán jön még egy fotó a feleségéről, akit nem ismerek a valóságban, viszont időnként álmodok vele, és mindig teljesen máshogy néz ki. Most egy könnyed, gondtalan, teli szájjal nevető, félhosszú hajú csaj volt, emlékeztetett a fiatalabb Zsuzsira.