ÖK

Témák, amikről szeretnék írni: T, diéta, Katlan és Randivonal. Jó kis felhozatal, érzem én. Közben korán szeretnék lefeküdni is, na majd meglátjuk ki / mi nyer.

Katlan mondjuk, mert friss és feltöltős, as usual. Odafelé vittem egy Oszkáros fuvart, oszkáros életem legjobb utasa volt, végigbeszélgettük az út 2.5 óráját, egészen hamar nagyon otthonossá vált a hangnem, ahogy kiderült, hogy ő egy ideje a Postán dolgozik, ahol én is 6 hónapig megfordultam 2 éve, ráadásul M. nővérével utazott múlt héten egy meetingre - szóval kicsi a világ, as usual. Szeretem az ilyen jellegű rövid egymás mellé sodródásokat, mindenki mesél valamit magáról, családjáról, barátairól, vágyairól, utazásairól és olyan szépen lehet egymásra reflektálva nagyon rövid idő alatt egy meglehetősen pontos benyomást kapni arról, szimpatikus-e a másik, érdemes-e megnyílni úgy igazán, érti-e a viccet. Mondjuk nagyjából pont ez lenne az oszkár lényege. Aztán kiszállt, és nem is láttam többet. Kezdtünk egy nagyon menő cirkusszal, magyarok voltak, szuperjók, viccesek, ügyesek, felnőttet-gyereket tök jól lekötöttek. És hirtelen felismertem az egyik bohócban T-t (nem azt a T-t, másik T-t), aki egy háromgyerekes elvált apuka, régi életem tág baráti köréből ismerem. Egy nagyon vicces-kedves-okos-csupaszív srác volt, informatikus vagy programozó, vagy valami ilyen teljesen lényétől idegen (szerintem) dolgot művelt, és annyira menőnek gondolom, hogy 40+ osan elkezdett bohócnak tanulni, és jól is csinálta, mint a csuda. Aztán nagykoncertek (most ki a bánat csenget a kaputelefonomon éjjel 22:41-kor?), háziakkal egymás nyakába borulás, egy ideig a barátnőm kislánya a nyakamban volt, de 25 kg az 25 kg, még ha cuki is, és kb 20 percet bírtam, amíg már olyan volt, mintha százezer forró tűvel szurkálták volna a csuklyásizmomat. Másnap színházban megríkató egyszemélyes darab sok zenével, szeretem az ilyen előadásokat, ahol valaki teljesen pőrén, egy szál gitárral és a sarkig tárt szívével áll, ezekre nagyon tudok rezonálni és jól is esik érzelmileg beleereszkedni. Érdekesek ezek a katlanos színházi előadások, mert kb mindig úgy toljuk, hogy a felnőttek sírnak, a gyerekek meg cukin ott vannak velünk.
Na de ez nem jó, nem kritikát akarok írni, hanem magasságokat és mélységeket. Az egyik legmeghatározóbb fél nap végülis egy játszótéren ért, ahol sokáig nem találtam a helyem és megint elkapott a mindenki cukimuki családos csak én vagyok minden páros szám utáni +1 fő genyó érzete, és kezdett is behúzni csúnyán, és el is gondolkodtam, hogy mi a f*szt keresek egy játszótéren, amikor nincs is gyerekem, miért nem olyan helyen vagyok, ahol nem gyerekekről szól a nap egy nagy része - de persze tudom, azért, mert a barátaimat meg a Katlan hangulatát nagyon szeretem, és ott kézzelfogható a szeretet érzése, ami már egy egész ritka vendég máshol, pl Budapesten. Na szóval játszótér, ahol az egészet kifaragó / összeállító emberről kiderül, hogy nem csak vicces veszettül, hanem valahogy ráérzett valamire, ami én vagyok, vagy megérezte valami tök jó oldalamat, ráadásul kiderült, hogy a barátaim egyszer 20 éve kifestettek vele egy intézményt, ami egy olyan vicces-meghatározó hétvége lett, amit évekig emlegettek, naszóval ismerték, és szerették és onnan már egész más hangnemben ment a kommunikáció, egymás szolid ugratása, és nevetgélések. Nagyon szépeket mondott, nagyon jól esett ez a váratlan lélekemelés (a játszótéren!), aztán a barátaim kislányával is játszottunk igaziból szuperjókat, tök sokat nevettünk, majd egyszercsak megjelentek a salsás házibulik házigazdái, nagyon megörültünk a váratlan viszontlátásnak, megölelgettük egymást, erre meg Z. és A. nézett, hogy honnan ismerem ezt a sok kedves embert, aki pillanatok alatt elkezdtek utcazenélni. Ja! És az oszkáros utassal volt még egy olyan tök mókás pillanat is, amikor kiderült, hogy mindketten nagyon szeretjük a klasszikus gitárzenét, hogy ő mutatta a fülesén a kedvenc Bach darabját, én pedig a kamarazenekarunk felvett darabjait - mintha egy régi barátnak mutogattuk volna, hogy kinek épp mi tetszik, mit hallgat.
Aztán volt még ez a dal is, amin mindig elsírom magam, mert annyira végtelenül szép, olyan igazán megérintő, meg őszinte és olyan tökéletes a hozzá írt zene is.
Meg egy ponton mondtam, hogy ne haragudjanak, de besokalltam a gyerekezéstől, a +1 páratlan érzésétől és lecsatlakozom. Mászkáltam, igyekeztem megtalálni az egyedül fesztiválozás egyensúlyi állapotát, elkeveredtem Both Miki udvarába, ahol régebben szintén sírósan gyönyörű dalok próbáját hallgattunk órákon át, most ukrán táncházba keveredtem, leültem egy szalmabálára nézni a táncolókat. Fantasztikus volt, mindenkiről sugárzott az öröm, a tánc, a zene, a közelség öröme - és ez a nézőkig is elért. Épp egy új formáció indult, 1 férfi -- 2 nő triókat kellett alkotni, felkért egy férfi, beálltam és olyan boldogság öntött el a tánc közben - pedig hát én és a néptánc az nem hogy Makó-Jeruzsálem, inkább Makó-Antarktisz távolság, és mégis. A tánc, a zene, a többiek öröme, vagy lehet, hogy a közös táncnak van ilyen hatványozottan pozitív hatása, szuper volt. Meg többször is hallottam egy francia (?) rézfúvós bandát, akik tele rakták meleg fényű ledsorral a hangszereik szélét, ott világított minden tuba, harsona, trombita és dob körvonala, hozzá feketébe és csillogóba öltöztek a zenészek, mindenki mosolyogva zenélt, felszabadultan táncolt, pár férfi ezüstösen csillogó miniruhát vett magára - olyan jó volt őket hallgatni és nézni, annyira nem magyarok voltak, sajnos, üvöltött róluk a szabadság és a féktelen jókedv, amivel rögtön lebuktak, hogy külföldiek.
És a bódésoron, ahol a központi evő-ivó-zenehallgató hely volt, ott láttam az egyik asztalnál este Kulkát enni, egyedül ült, oda szerettem volna menni hozzá Julival, miután megvettük a kajánkat, de addigra már nem ült egyedül. Mindenesetre iszonyú jó volt látni, fel is lépett, mentek oda hozzá gratulálni a darabhoz, meg megkérdezni, hogy hogy van, érezhető volt az emberek öröme és szeretete - és ez annyira jó a Katlanban, hogy ott ezt úgy eléggé ki is fejezik.
Valamit szeretnék tanulni, és van egy halványan pislákoló irány, ami érdekel, régóta, de mire szembejött már lehet, hogy nem is érdekel, nem tudom, nem szeretem ezt a tutyimutyi bénázást, amit művelni tudok újabban sajnos meglepően gyakran, és még babonából nem merem leírni, de hívjuk mondjuk mozigépészetnek az irányt, és ezek a drága barátaim egyik reggel amikor megláttak, úgy köszöntöttek, hogy jó reggelt, itt van mozigépész Teri. Ami onnantól igazán vicces, hogy én a mozigépészetet nem mondtam nekik sosem, nem is értem, honnan a bánatból tapintottak rá, de azért elég menő jel-szerű esemény volt ez is. És ott reggeli alatt már együtt készültünk a mozigépész felvételire, nagyon vicces volt.

Randivonalon meg elsírom magam, mármint hogy inkább nevetek, de hát ne már! Mai találat Bálint, 65 (nem elírás), és ezt találta írni random központozással és mássalhangzó használattal: Üdvözlöm a kedves hölgyet.
Látom ugyan a kor különbséget,de hátha kiegészítenénk egymást. Ha nem inged ne vedd magadra,de ha inged, jól állna.Ismerkedés, közzös programok , össze járós komoly kapcsolat reményében, adatlapod felkeltette érdeklődésem, BP melett xx-n élek, családi házban , humorral, fantáziával, .józan életvitellel, hátországom rendezett ,Lelki és anyagi biztonságot,, nyugalmat, szeretettet, oltalmazást, adnék email címem XX, számom YY, reményteli üdvözlettel Bálint ha megcsörgetsz visszahivlak 

Anyagi biztonságot ad és vissza is hív, telitalálat, révbeérés, oh yeah.

T. és diéta most nem fért bele, azzal együtt, hogy a korai lefekvést már így is buktam. T-ről viszont mindenképp szeretnék írni, és köszi Heni a kérdést, mert jó lesz letisztázni, hogy mi a realitás és mi az én fantáziám, hogy ezek ne keveredjenek túlságosan. Illetve ne sétáljak bele +1 nyitott tenyérbe arcmagasságban.