Tulajdonképpen teregetek

és akkor az előző írás másnapján szakított velem, derült égből durr, ráadásul jó szarul, engem hibáztatva jó sok mindenért, hogy biztosan le legyen rombolva mindaz, amit építettünk az elmúlt 2 évben, és lehetőleg az egész 2 év tűnjön egy ablakon kidobott semminek. Én kb lesokkolódtam, ez már 3 hetes történet, de teljesen kész vagyok még mindig, bár most már legalább tudok írni róla. Annyira méltatlan, annyira bántó, annyira nehéz most erőt gyűjtenem bármihez is. Írtam ma neki is egy emailt úgy kb 5 órán át, valahogy megtalálni ennek a történetnek a helyét a kamrámban, de ez asszem még idő lesz. Valami kibaszott túlélő üzemmódban voltam az elmúlt hetekben, időn kívülien, szarul alvással, majdnem minden éjjel vele álmodtam, szerintem az elmém is kapaszkodik a lelkem után, vagy nem is tudom, melyikük van hol, de leginkább darabokban mindenem. Egy hete elmentünk Nagymarosra egy kisházba, amiről ott derült ki, hogy nem a hegytetőn van, ahova ígérték, hanem a főút és a vonat mellett 50 méter...

Szoktam nézni a párokat az autóban villamosról vagy vonatról vagy bárhonnan, ahonnan kibámulok / bebámulok és mindig összeszorul a szívem, amikor két embert látok közöttük zéró kommunikációval vagy olyan állapotban, hogy semmi közük egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az egyikük sír is. Na most hétvégén pont ilyen párnak látszódhattunk mi is, mondjuk sírni csak akkor kezdtem el befelé, amikor megdícsérvén Anyukám kétféle sütijét annyit mondott, hogy na lesz majd, amikor egy sem lesz, sőt, ő sem lesz. Anyukám hihetetlen optimizmusa.  Azóta már halványulóban a rosszérzés, de ez a hétvége sem vonult be a legjobbak közé. Nem tudom, hogy kellene önfeledtnek vagy spontánnak lenni - és nem emlékszem, mikor nevettem utoljára igazán szívből, hahotázva. Szoktak az emberek önfeledten nevetni a negyvenes éveik közepe felé? Tanítja ezt valaki, van erre tanfolyam? Jaj, volt régen a hahota klub, az mondjuk őrült vicces volt videofelvételekről. De komolyan, hogyan lehet időtlenséget me...