Álmok
Nagyon érdekes álmom volt, egy többrészes sorozatban találtam magam, ahol új részekben új szereplő voltam, és mindig ki kellett találnom, ki vagyok épp. A részek között 1-2 év telt el, volt, amikor láttam a nyitóképet is, rajta a dátummal, de mindegyik jövőbeli dátum volt.
Az első részben egy bányatónál fürödtünk, autókkal kellett leparkolni meg kiállni. Csomót vártam az autómban ülve más autók manővereire, de nem voltam türelmetlen. Kalászi Duna-part hangulata volt az egésznek, nyugis, békebeli hangulata volt.
A második részben nyaralással indult az egész, ahol a szomszéd családról kiderült, hogy kazincbarcikaiak, és nagyon finom pizzát sütnek, mármint ez a foglalkozásuk, A pizzáikat a Külker Parkban árulják, mutatom a bérletem, hogy oda én is szoktam járni (igen), és sokszor eszem ott pizzát (nem), és tényleg milyen finom. Asszem kérnek a munkámból fakadóan tanácsot, és azt mondom, hogy többet fordítsanak marketingre, mert ott a Külker Parkban miskolci pizza néven fut (hehe, frappáns ötlet!).
Aztán ez a rész átúszik valami olyanba, hogy egy helikopterben ülök jópár sráccal, akikkel jóban vagyunk. Álmomban ismertem őket, inkább munkakapcsolat-szerű, ami átfordult haverságba. Filmbeli jelenet, nagy, csupa üveg irodaházak között repülünk, olyan tőlem távolian business-like az egész. Átfut rajtam, hogy elég rutinos-e a pilóta, amikor viccből billegteti a helikoptert meg fel-le repülteti. Szólok neki, hogy ezt ne csinálja. Nem félek, csak tényszerűen érzem, hogy ez túl veszélyes. Beakad egy lelógó kötélbe / vastagabb drótba a pilóta srác derekán levő valami tárgy, és ezt ugyan kioldozza, de elveszti az uralmát a helikopter felett. Száguldunk egy irodaépület felé, üvöltök teli torokból, de a félelemre nem emlékszem innen sem. Csak várom a csattanást, kicsi kíváncsiság is van bennem, hogy mit fogok vajon érezni, lesz-e olyan érzésem, ahogy szétrobban a test, vagy a forróságot fogom-e érezni, vagy hogy milyen lesz. De semmi kétségem nincs afelől, hogy mindjárt meghalok.
Egyszer csak csend lesz hirtelen, már semmit sem érzek, nem volt szétrobbanás érzés, nem volt hő, csak tudom, hogy meghaltam. De érdekes, hogy a tudatom megmaradt, testem nem érzem, de ugyanaz az én vagyok. Iszonyú érdekes volt, félelem helyett kíváncsiság volt bennem. Csukott szemmel feküdtem, egy köztes térben, ahol nem volt semmi, de ez a semmi sem volt rossz. Nagyon rövid idő múlva látok egy nyitó képkockát, jövőbeli dátummal (mondjuk ilyen mához képest plusz 2-3 év). Az előző, helikopteres résznél is volt dátum, az jóval közelebb volt az igazi mostani dátumhoz, de az sem mai volt. A kettő között kb 1.5 év telik el. Rájövök, hogy egy filmben játszok, de ez az igazi életem most, mármint, hogy az előzőhöz képest lett egy nagyon másik életem. Azt tudom, hogy én ugyanaz vagyok, aki a helikopterben meghalt, de a többiek nem tudják ezt rólam. Ezt nagyon izginek találom, hogy hirtelen belecseppentem egy életbe, amit játszanom kell - de anélkül, hogy a múltból idevezető úton is ott lettem volna, szóval hogy semmi nem tudok magamról, de úgy kell játszanom ezt a szerepet. Elkezdek nagyon figyelni arra, hogy ki vagyok, figyelem a többieket, hátha abból, ahogy beszélnek hozzám, ahogy kísérik az életemet kiderül valami. Közben pedig nagyon figyelek arra, hogy ne tűnjön fel, az, hogy én most eszméltem ebben az életben, és nem tudok erről az új szereplőmről semmit, csak magamról, a régiről. Mindenki németül beszél, meg vagyok lőve, nem értek már semmit németül. Próbálom kitalálni, hogy milyen országban lehetek, nem Magyarországon tutira, de nem is Németországban. Csöng a telefonom, nem tudom, milyen nyelven szóljak bele, így valami köztes angol-német hallo-t mondok. Egy nő szól bele, németül beszél nagyon gyorsan. Egy szót sem értek, megkérem, hogy beszéljen inkább angolul. Úgy érzem, ezt a kérést kicsit meg kell magyaráznom, mondom neki, hogy tudja, nagyon fáradt vagyok, és az angol volt az első idegen nyelvem, megérti, nevet, angolul beszélünk tovább. Aztán otthon vagyok, tök más hangulatú lakás, mint a valóságban, olyan üzletasszonyos, mint a The Good Wife-ban a lakásuk. Ott van egy 10 év körüli kislány is, ő a gyerekem, de már nem emlékszem a nevére, meg ott lakik egy bejárónő is. Férj nyomait nem találom, ez érdekel pedig ott a legjobban, hogy van-e valakim, vagy volt-e apukája a kislánynak, élt-e ott valaki velem, vagy egyedül nevelem. Elkezdek figyelni a lakásban, hogy vannak-e férfi ruhák a szekrényben, vagy hogy mekkora a gardrób, de még ez a nyomozás alatt felébredek.
Ma meg azt álmodtam, hogy az italgyáros munkahelyen vannak nonstop meetingek, bejön ezer ember, senkit sem ismerek, nem mutatkozik be senki, fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem. Az a legérdekesebb momentum, hogy egyszer csak berepül egy madár, először csúnyának látom, de aztán nagyon széppé változik: fekete és arany a háta. Félig bogár, félig madár, nem mozdul nagyon, méltóságteljes és gyönyörű.
Az első részben egy bányatónál fürödtünk, autókkal kellett leparkolni meg kiállni. Csomót vártam az autómban ülve más autók manővereire, de nem voltam türelmetlen. Kalászi Duna-part hangulata volt az egésznek, nyugis, békebeli hangulata volt.
A második részben nyaralással indult az egész, ahol a szomszéd családról kiderült, hogy kazincbarcikaiak, és nagyon finom pizzát sütnek, mármint ez a foglalkozásuk, A pizzáikat a Külker Parkban árulják, mutatom a bérletem, hogy oda én is szoktam járni (igen), és sokszor eszem ott pizzát (nem), és tényleg milyen finom. Asszem kérnek a munkámból fakadóan tanácsot, és azt mondom, hogy többet fordítsanak marketingre, mert ott a Külker Parkban miskolci pizza néven fut (hehe, frappáns ötlet!).
Aztán ez a rész átúszik valami olyanba, hogy egy helikopterben ülök jópár sráccal, akikkel jóban vagyunk. Álmomban ismertem őket, inkább munkakapcsolat-szerű, ami átfordult haverságba. Filmbeli jelenet, nagy, csupa üveg irodaházak között repülünk, olyan tőlem távolian business-like az egész. Átfut rajtam, hogy elég rutinos-e a pilóta, amikor viccből billegteti a helikoptert meg fel-le repülteti. Szólok neki, hogy ezt ne csinálja. Nem félek, csak tényszerűen érzem, hogy ez túl veszélyes. Beakad egy lelógó kötélbe / vastagabb drótba a pilóta srác derekán levő valami tárgy, és ezt ugyan kioldozza, de elveszti az uralmát a helikopter felett. Száguldunk egy irodaépület felé, üvöltök teli torokból, de a félelemre nem emlékszem innen sem. Csak várom a csattanást, kicsi kíváncsiság is van bennem, hogy mit fogok vajon érezni, lesz-e olyan érzésem, ahogy szétrobban a test, vagy a forróságot fogom-e érezni, vagy hogy milyen lesz. De semmi kétségem nincs afelől, hogy mindjárt meghalok.
Egyszer csak csend lesz hirtelen, már semmit sem érzek, nem volt szétrobbanás érzés, nem volt hő, csak tudom, hogy meghaltam. De érdekes, hogy a tudatom megmaradt, testem nem érzem, de ugyanaz az én vagyok. Iszonyú érdekes volt, félelem helyett kíváncsiság volt bennem. Csukott szemmel feküdtem, egy köztes térben, ahol nem volt semmi, de ez a semmi sem volt rossz. Nagyon rövid idő múlva látok egy nyitó képkockát, jövőbeli dátummal (mondjuk ilyen mához képest plusz 2-3 év). Az előző, helikopteres résznél is volt dátum, az jóval közelebb volt az igazi mostani dátumhoz, de az sem mai volt. A kettő között kb 1.5 év telik el. Rájövök, hogy egy filmben játszok, de ez az igazi életem most, mármint, hogy az előzőhöz képest lett egy nagyon másik életem. Azt tudom, hogy én ugyanaz vagyok, aki a helikopterben meghalt, de a többiek nem tudják ezt rólam. Ezt nagyon izginek találom, hogy hirtelen belecseppentem egy életbe, amit játszanom kell - de anélkül, hogy a múltból idevezető úton is ott lettem volna, szóval hogy semmi nem tudok magamról, de úgy kell játszanom ezt a szerepet. Elkezdek nagyon figyelni arra, hogy ki vagyok, figyelem a többieket, hátha abból, ahogy beszélnek hozzám, ahogy kísérik az életemet kiderül valami. Közben pedig nagyon figyelek arra, hogy ne tűnjön fel, az, hogy én most eszméltem ebben az életben, és nem tudok erről az új szereplőmről semmit, csak magamról, a régiről. Mindenki németül beszél, meg vagyok lőve, nem értek már semmit németül. Próbálom kitalálni, hogy milyen országban lehetek, nem Magyarországon tutira, de nem is Németországban. Csöng a telefonom, nem tudom, milyen nyelven szóljak bele, így valami köztes angol-német hallo-t mondok. Egy nő szól bele, németül beszél nagyon gyorsan. Egy szót sem értek, megkérem, hogy beszéljen inkább angolul. Úgy érzem, ezt a kérést kicsit meg kell magyaráznom, mondom neki, hogy tudja, nagyon fáradt vagyok, és az angol volt az első idegen nyelvem, megérti, nevet, angolul beszélünk tovább. Aztán otthon vagyok, tök más hangulatú lakás, mint a valóságban, olyan üzletasszonyos, mint a The Good Wife-ban a lakásuk. Ott van egy 10 év körüli kislány is, ő a gyerekem, de már nem emlékszem a nevére, meg ott lakik egy bejárónő is. Férj nyomait nem találom, ez érdekel pedig ott a legjobban, hogy van-e valakim, vagy volt-e apukája a kislánynak, élt-e ott valaki velem, vagy egyedül nevelem. Elkezdek figyelni a lakásban, hogy vannak-e férfi ruhák a szekrényben, vagy hogy mekkora a gardrób, de még ez a nyomozás alatt felébredek.
Ma meg azt álmodtam, hogy az italgyáros munkahelyen vannak nonstop meetingek, bejön ezer ember, senkit sem ismerek, nem mutatkozik be senki, fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem. Az a legérdekesebb momentum, hogy egyszer csak berepül egy madár, először csúnyának látom, de aztán nagyon széppé változik: fekete és arany a háta. Félig bogár, félig madár, nem mozdul nagyon, méltóságteljes és gyönyörű.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése