Ilyen is van

Még a pénteki bulit szerettem volna magamnak megírni, hogy ne felejtsem el. Hogy ezer év után megint olyan este volt, ami csak úgy gördült tovább a maga természetességével, spontán beszélgetések, szimpi idegenek (nagy szó!! van még ilyen, nem szabad elfelejtenem!!), és két fiúval végigbeszélgetett 6 óra.
Egyikük, titkos kedvencem, az Író, akit még a télen a könyvborítóról néztem ki, hogy roppant szimpi, arról nem is szólva, mennyire szuper könyvet írt. És élőben még szimpibb, jófej, vicces, értelmes, azt hiszem, kicsit visszahúzódó, de nagyon helyes - orvos írná fel receptre, ahogy Béla mondaná.
A másikuk, aki meg a semmiből bukkant fel egy ponton, de onnan kettesben beszélgettünk egész éjjel, lassan kibontottuk egymást vagy magunkat inkább, és jó volt. És a nevét sem tudom, de pont jól van ez így.

Azt viszont tök durva megélni, hogy egy-egy ilyen jól sikerült élmény után mennyire padlót tudok fogni az egyedülléttől. Fojtogat, bezár, eltompulok, megkeseredek és félek, hogy így maradok. Annyira fáj, hogy még a szavakat is elfelejtem, amivel elmondhatnám, hogy milyen, és teljesen magamba temetem ezt az egészet. A fájdalmat, a reménytelenséget, a csalódottságot.

Fogy az erőm, ez a legeslegijesztőbb az egészben.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

hétvége

nehéz

1 hét, 1 hónap, 1 év