Szájvíz
Juj, olyan jó nap kerekedett a maiból!
Reggel nem kipihenten és nem üdén ébredtem, hanem köhögve a tegnapi sok cigitől és nyúzottan. A reggeli kávé után viszont felfelé szálló ágra került minden. A vivre-ről frissen megérkezett menő szemüveges szarvasos bögréből ittam a kávét és végiggondoltam, hogy mennyire nem szeretem már az itthoni étkészletet. Elkezdtem becsomagolni a kék szettet a vivre-s dobozba, összeírtam, hogy miből hány db van, mennyibe kerülnek újonnan és feltettem kb féláron egy ikeás használt adás-vételi csoportba. Aztán feltettem a barnát is, hogy egy füst alatt menjen mindkettő - és aktiválás után kb 3 perccel elment a barna szett. Ez annyira hihetetlen, hogy amin itt nyüzgök kb 2 éve, az felrakás után 3 perccel elmegy. Évek óta utálom már ezt az étkészletet, merthogy pont ugyanaz a stílus és alapötlet csak más színben, mint amit M-val használtunk. És nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy annyira távol áll tőlem ez a szett, visszahúz, nincs közöm hozzá, ez a múltból tévedés folytán került át hozzám. Arról nem is beszélve, hogy az egyszemélyes háztartásba a 2x6-os szett mintha túlzás lett volna.
Na de hurrá, kb 30p alatt elkelt mindkét szett. Úgyhogy most elővettem a régi vukos és kisautós tányérokat, hogy azért mégis legyen valamiből enni: van összesen 2 db lapostányér és 2 db mélytányér - szigorúan kisgyerekméretben. Bögréből ellenben jól állok.
Aztán megbeszéltük Mónival, hogy ebédelünk a Kinoban, és utána elindulunk a becskei sztúpát is megnézni, amit már nyár elején kitaláltunk (meg tegnap is újra előkerült). Szerettem volna még indulás előtt írni a blogba pár dolgot, hogy el ne felejtsem, megírtam, jól esett, megkönnyebbültem tőle - ez egy csoda! Utána kajáltunk, elindultunk, megint gyönyörű helyeken mentünk, olyanok voltak a színek, hogy őrület! Későnyári meleg fények mindenhol, a kék nagyon kék, a sárga nagyon sárga, a zöld nagyon zöld. Nagyon jót beszélgettünk most is, megálltunk egy színes kerítés mellett Szécsénykében (már ezen a neven is nagyon röhögtünk), nagyon cukin volt megfestve, minden kerítésléc egy személy volt - de annyira harsány színeket használtak, mint Dél-Amerikában szoktak. Aztán megálltunk egy kék kútnál vízért, ott a kúttól 10 méterre volt a fák között egy nagy birkanyáj (?), előjött egy rozoga, de őrült félelmetes kutya. Úgy vicsorgott és mutatta a foga fehérjét, hogy én nagyon beszartam. Aztán odaértünk a sztúpához, egy autó állt az ösvény mellett olyan rendszámmal, ami hozzám szólt (nevem első 3 betűje meg a számok összege a kedvenc számom) - ezeknek borzasztóan meg tudok örülni, és sokat tud jelenteni. Hülyeség, meg most nekem is már gyanús, hogy mi ez az autómánia, miért jelent nekem ennyit egy autó rendszáma, típusa, ki hogy vezet - mi ez, mi ez? Nem mintha meglepetés lenne, ezt tudtam magamról, de most kicsit őrültnek kezdem magam érezni.
Na de a sztúpa. Ott volt a világvégi nyugalom, csend és szépség, sehol senki, csak mi. A zászlók lobogása volt az egyetlen hang, napsütésben elcsendesedtünk, nagyon szép volt. Ott írták az egyik táblán, hogy a sztúpa körbejárásakor elmondott jókívánságok nagyon erősen hatnak, úgyhogy rengeteg kört mentem és a szeretteimnek kívántam sok minden jót. Konkrétakat, ami néha furi volt, mert hát ki vagyok én, hogy tudjam, kinek mire van szüksége, de azért próbáltam legjobb tudásom és legőszintébb gondolataim alapján megfogalmazni a jókat. G-vel kezdtem, és magammal fejeztem be, nem tudom, ilyet ér-e, de gondoltam, próbáljak már magammal is végre elkezdeni úgy bánni, mint a felebarátaimmal (ilyen szempontból fordítva vagyok bekötve), úgyhogy jöttek a kívánságok.
Azt még Katlanon olvastam egy helyen, hogy lehetett magunknak írni levelet, amit egy év múlva küldenek el, és tökre megtetszett ott is, csak nem volt azon a helyen senki, meg különben is kicsit térítő sátor hangulata volt a helynek - szóval elmaradt. Tegnap mesélte Móni, hogy tavaly írt magának ő is, és nemrég járt le az egy év, és milyen durva volt megkapni a levelet és látni, hogy mekkora utat járt be azóta. Mondtam, hogy írjunk mi is a sztúpánál, és majd eltesszük egymásét és jövőre odaadjuk. Vittem papírt és borítékot (legközelebb valami alátétet is fogok), félreültünk írni - és bakker nehéz volt. Őszinte próbáltam lenni, de kicsit olyan okoskodósnak éreztem magam néha. Jó volt leírni, hogy miben vagyok, mi a nehéz most és mit kívánok magamnak - de nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz elolvasni egy év múlva. Viszont addig el kellene felejteni ezt az egészet.
Majdnem 7 volt, mire visszaindultunk, aztán 3 faluval odébb igazoltattak rendőrök és életemben először kellett szondát fújni. Annyira vicces volt a szitu, annyira abszurd, hogy komolykodva megállítanak a semmiért, hogy megnézzék a papírjaimat, amit amúgy rengetegszer otthon felejtek, mert nem tudom ezt egyszerűen fontosnak érezni 2017-ben. Mondjuk korábban sem. Odaadta a szondát, beleröhögtem, ezen Móni is elkezdett röhögni, alig tudtuk abbahagyni, már a rendőrök is röhögtek, meg mondták, milyen jó nálunk a hangulat. Aztán kedvesen elengedtek. Utána még útközben is elkezdtünk valamin (szájvíz) annyira röhögni, hogy én alig láttam az úttestet, folyt bele a szemembe a szempillaspirálos könny, ilyen is rég volt már nagyon.
Aztán még egy gyönyörű hazaút, beleszerettem teljesen a börzsönyi falvakba, laposan oldalról sütött a nap, a földeken látszott a játékautó árnyéka, annyira menő volt az egész, hogy őrület. Aztán Kobuciban Kettő Kettő koncert, Sz-re gondoltam, és örültem, mert gondolatban ott volt velem, bár már nagyon régen nem találkoztunk. És ott volt egy régi postás kollega, akitől a sátrat kaptam kölcsön a Katlanra - a szupererő talán visszatérőben van, köszönöm-köszönöm.
Reggel nem kipihenten és nem üdén ébredtem, hanem köhögve a tegnapi sok cigitől és nyúzottan. A reggeli kávé után viszont felfelé szálló ágra került minden. A vivre-ről frissen megérkezett menő szemüveges szarvasos bögréből ittam a kávét és végiggondoltam, hogy mennyire nem szeretem már az itthoni étkészletet. Elkezdtem becsomagolni a kék szettet a vivre-s dobozba, összeírtam, hogy miből hány db van, mennyibe kerülnek újonnan és feltettem kb féláron egy ikeás használt adás-vételi csoportba. Aztán feltettem a barnát is, hogy egy füst alatt menjen mindkettő - és aktiválás után kb 3 perccel elment a barna szett. Ez annyira hihetetlen, hogy amin itt nyüzgök kb 2 éve, az felrakás után 3 perccel elmegy. Évek óta utálom már ezt az étkészletet, merthogy pont ugyanaz a stílus és alapötlet csak más színben, mint amit M-val használtunk. És nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy annyira távol áll tőlem ez a szett, visszahúz, nincs közöm hozzá, ez a múltból tévedés folytán került át hozzám. Arról nem is beszélve, hogy az egyszemélyes háztartásba a 2x6-os szett mintha túlzás lett volna.
Na de hurrá, kb 30p alatt elkelt mindkét szett. Úgyhogy most elővettem a régi vukos és kisautós tányérokat, hogy azért mégis legyen valamiből enni: van összesen 2 db lapostányér és 2 db mélytányér - szigorúan kisgyerekméretben. Bögréből ellenben jól állok.
Aztán megbeszéltük Mónival, hogy ebédelünk a Kinoban, és utána elindulunk a becskei sztúpát is megnézni, amit már nyár elején kitaláltunk (meg tegnap is újra előkerült). Szerettem volna még indulás előtt írni a blogba pár dolgot, hogy el ne felejtsem, megírtam, jól esett, megkönnyebbültem tőle - ez egy csoda! Utána kajáltunk, elindultunk, megint gyönyörű helyeken mentünk, olyanok voltak a színek, hogy őrület! Későnyári meleg fények mindenhol, a kék nagyon kék, a sárga nagyon sárga, a zöld nagyon zöld. Nagyon jót beszélgettünk most is, megálltunk egy színes kerítés mellett Szécsénykében (már ezen a neven is nagyon röhögtünk), nagyon cukin volt megfestve, minden kerítésléc egy személy volt - de annyira harsány színeket használtak, mint Dél-Amerikában szoktak. Aztán megálltunk egy kék kútnál vízért, ott a kúttól 10 méterre volt a fák között egy nagy birkanyáj (?), előjött egy rozoga, de őrült félelmetes kutya. Úgy vicsorgott és mutatta a foga fehérjét, hogy én nagyon beszartam. Aztán odaértünk a sztúpához, egy autó állt az ösvény mellett olyan rendszámmal, ami hozzám szólt (nevem első 3 betűje meg a számok összege a kedvenc számom) - ezeknek borzasztóan meg tudok örülni, és sokat tud jelenteni. Hülyeség, meg most nekem is már gyanús, hogy mi ez az autómánia, miért jelent nekem ennyit egy autó rendszáma, típusa, ki hogy vezet - mi ez, mi ez? Nem mintha meglepetés lenne, ezt tudtam magamról, de most kicsit őrültnek kezdem magam érezni.
Na de a sztúpa. Ott volt a világvégi nyugalom, csend és szépség, sehol senki, csak mi. A zászlók lobogása volt az egyetlen hang, napsütésben elcsendesedtünk, nagyon szép volt. Ott írták az egyik táblán, hogy a sztúpa körbejárásakor elmondott jókívánságok nagyon erősen hatnak, úgyhogy rengeteg kört mentem és a szeretteimnek kívántam sok minden jót. Konkrétakat, ami néha furi volt, mert hát ki vagyok én, hogy tudjam, kinek mire van szüksége, de azért próbáltam legjobb tudásom és legőszintébb gondolataim alapján megfogalmazni a jókat. G-vel kezdtem, és magammal fejeztem be, nem tudom, ilyet ér-e, de gondoltam, próbáljak már magammal is végre elkezdeni úgy bánni, mint a felebarátaimmal (ilyen szempontból fordítva vagyok bekötve), úgyhogy jöttek a kívánságok.
Azt még Katlanon olvastam egy helyen, hogy lehetett magunknak írni levelet, amit egy év múlva küldenek el, és tökre megtetszett ott is, csak nem volt azon a helyen senki, meg különben is kicsit térítő sátor hangulata volt a helynek - szóval elmaradt. Tegnap mesélte Móni, hogy tavaly írt magának ő is, és nemrég járt le az egy év, és milyen durva volt megkapni a levelet és látni, hogy mekkora utat járt be azóta. Mondtam, hogy írjunk mi is a sztúpánál, és majd eltesszük egymásét és jövőre odaadjuk. Vittem papírt és borítékot (legközelebb valami alátétet is fogok), félreültünk írni - és bakker nehéz volt. Őszinte próbáltam lenni, de kicsit olyan okoskodósnak éreztem magam néha. Jó volt leírni, hogy miben vagyok, mi a nehéz most és mit kívánok magamnak - de nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz elolvasni egy év múlva. Viszont addig el kellene felejteni ezt az egészet.
Majdnem 7 volt, mire visszaindultunk, aztán 3 faluval odébb igazoltattak rendőrök és életemben először kellett szondát fújni. Annyira vicces volt a szitu, annyira abszurd, hogy komolykodva megállítanak a semmiért, hogy megnézzék a papírjaimat, amit amúgy rengetegszer otthon felejtek, mert nem tudom ezt egyszerűen fontosnak érezni 2017-ben. Mondjuk korábban sem. Odaadta a szondát, beleröhögtem, ezen Móni is elkezdett röhögni, alig tudtuk abbahagyni, már a rendőrök is röhögtek, meg mondták, milyen jó nálunk a hangulat. Aztán kedvesen elengedtek. Utána még útközben is elkezdtünk valamin (szájvíz) annyira röhögni, hogy én alig láttam az úttestet, folyt bele a szemembe a szempillaspirálos könny, ilyen is rég volt már nagyon.
Aztán még egy gyönyörű hazaút, beleszerettem teljesen a börzsönyi falvakba, laposan oldalról sütött a nap, a földeken látszott a játékautó árnyéka, annyira menő volt az egész, hogy őrület. Aztán Kobuciban Kettő Kettő koncert, Sz-re gondoltam, és örültem, mert gondolatban ott volt velem, bár már nagyon régen nem találkoztunk. És ott volt egy régi postás kollega, akitől a sátrat kaptam kölcsön a Katlanra - a szupererő talán visszatérőben van, köszönöm-köszönöm.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése