A zebrán
A reggeli álomhoz némi adalék és a keddi meglepi ismerőssel találkozást erősítendő: reggel késésben voltam KG-től, gondolkodtam, hogy a Móricztól gyalogoljak vagy az Újbuda megállótól, aztán Újbudáig mentem, és a zebrán hallom, hogy valaki mondja a nevem (halkan, távolról, nem is voltam biztos benne. Azaz ésszel nem tudtam, füllel nem hallottam ki a zajból, inkább csak éreztem, hogy valaki szól). M anyukája volt, szívecske-szívecske, nagyon jó volt látni. Megöleltük egymást kétszer, beszélgettünk, őszintén, szeretettel, törődéssel, nem kozmetikázva a dolgokat, de egymást végtelenül szeretve. Elképesztően jó érzés volt. Annak ellenére, hogy több mint 5 éve nem vagyunk már egymás életének rendszeres szereplői, de azt éreztem, hogy a kapocs erősebb, mint a távolság. És hogy szeretjük egymást, értjük egymást és közünk van egymáshoz, mese nincs.
Nagyon sokat jelentett, hogy találkoztunk és nagyon hálás vagyok, hogy őt ismerhetem.
Nagyon sokat jelentett, hogy találkoztunk és nagyon hálás vagyok, hogy őt ismerhetem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése