Dec. 23.
Telefonról utálok írni, meg nem is tudok úgy rendesen, 200 sorban megnyilvánulni, gépet meg igyekszem nem bekapcsolni, hogy érezzem, szabi van és ünnep közeleg és lelassultunk, miegymás.
Csütörtökön volt az utsó munkanap idénre; röviden, félig lerobbanva, már nagyon vártam, hogy magam mögött behúzzam az ajtót. Nem lesz most (még!! hohó!) rendes évértékelés, de munka szempontból kifejezetten kurvadurva év volt, 3 munkahely - 1 hónapon át ráadásul párhuzamosan -, külön projektek, tanácsadás, jesszusmária, annyit szorongtam és stresszeltem a határidők és a minden irányba teljesítés miatt, mint más 40 év alatt. És csodálkoztam is, hogy hogyhogy elkapott a klasszik 'kicsináltam magam évvégére' megfázás, nekem most kellene a toppon lenni 3 hetes utazás után, de hát közben az előtte levő 11 hónap bőven indokolja a kicsinálódást.
Szóval csütörtök este óta hangolódok, keresem az ünnep nyomait magamban, néha vannak, néha kevésbé. Mindenféle családi íratlan szabályt felrúgtam, és tegnap már felállítottam a fát (38 évesek lázadása, jeee!), csak annyira ferde volt, hogy be kellett támasztani egy sarokba és így is majdnem feldőlt, és tök jól esett, hogy a házból két férfi is felajánlotta, hogy ma délelőtt megcsinálja, mennyire cukik már. Nem mertem ilyen segítséget kérni, mert úgy voltam vele, hogy a karifa állítás, (egyenesítés) annyira családi dolog, hogy azt mindenki maga kell, hogy csinálja, hogy ezt egymásnak nem csinálják meg az emberek. Aztán tegnap este feljött Bruce, képnézés ürügyén, és ahogy meglátta, szó nélkül odament és megcsinálta, hogy egyenesen álljon. Ez is hatalmas szívmelengetős kedvesség volt, ilyenekkel simán le lehet venni a lábamról.
Tegnap átjöttek a szomszéd gyerekek, nekem is meglepő, hogy azzal az ominózus welcome vacsis estével tényleg ledőltek a falak, azóta beszélnek, sőt, csacsognak, tegnap az ősi diafilm vetítőmet beüzemeltem és diafilmeket meséltem nekik (és közben röhögtem magamban, hogy őskövületnek tűnhetek az 1956-ban rajzolt amúgy gyönyörű színű diafilmekkel, ők már a digitális világ gyerekei, de élvezték), ma pedig először én átmentem hozzájuk kávézni, meg szőnyegen ücsörögni pizsiben, aztán átjöttek a gyerekek és feldíszítettük a fámat 20p alatt :) annyira mókás gyerekekkel fát díszíteni, cukik és olyan melegséges volt az egész.
A fától kifejezetten kari hangulatom van, a mécsesektől, meg lakásfényektől is, a kapott lapokban olyan kedvességeket küldtek a barátok, hogy attól is tökre éreztem, hogy ott van a szeretet. És ez nagyon fontos és csomó erőt is ad. Közben meg talán már elképzelni sem tudom, hogy valaha a saját családommal fogok karácsonyozni, hogy nem egyedül baszkodok a fával, hogy a szeretet ünnepét az(ok)kal fogom megosztani, akikkel a legjobban egymást szeretjük és összetartozunk (és itt most nyilván nem a szüleimre gondolok), szóval hogy lesz ez még máshogy, mint az elmúlt 6 évben.
(még jó, hogy az már kiderült, nálam nem az elképzelem-bevonzom modell működik, szóval végső kétségbeesésre nincs ok)
Csütörtökön volt az utsó munkanap idénre; röviden, félig lerobbanva, már nagyon vártam, hogy magam mögött behúzzam az ajtót. Nem lesz most (még!! hohó!) rendes évértékelés, de munka szempontból kifejezetten kurvadurva év volt, 3 munkahely - 1 hónapon át ráadásul párhuzamosan -, külön projektek, tanácsadás, jesszusmária, annyit szorongtam és stresszeltem a határidők és a minden irányba teljesítés miatt, mint más 40 év alatt. És csodálkoztam is, hogy hogyhogy elkapott a klasszik 'kicsináltam magam évvégére' megfázás, nekem most kellene a toppon lenni 3 hetes utazás után, de hát közben az előtte levő 11 hónap bőven indokolja a kicsinálódást.
Szóval csütörtök este óta hangolódok, keresem az ünnep nyomait magamban, néha vannak, néha kevésbé. Mindenféle családi íratlan szabályt felrúgtam, és tegnap már felállítottam a fát (38 évesek lázadása, jeee!), csak annyira ferde volt, hogy be kellett támasztani egy sarokba és így is majdnem feldőlt, és tök jól esett, hogy a házból két férfi is felajánlotta, hogy ma délelőtt megcsinálja, mennyire cukik már. Nem mertem ilyen segítséget kérni, mert úgy voltam vele, hogy a karifa állítás, (egyenesítés) annyira családi dolog, hogy azt mindenki maga kell, hogy csinálja, hogy ezt egymásnak nem csinálják meg az emberek. Aztán tegnap este feljött Bruce, képnézés ürügyén, és ahogy meglátta, szó nélkül odament és megcsinálta, hogy egyenesen álljon. Ez is hatalmas szívmelengetős kedvesség volt, ilyenekkel simán le lehet venni a lábamról.
Tegnap átjöttek a szomszéd gyerekek, nekem is meglepő, hogy azzal az ominózus welcome vacsis estével tényleg ledőltek a falak, azóta beszélnek, sőt, csacsognak, tegnap az ősi diafilm vetítőmet beüzemeltem és diafilmeket meséltem nekik (és közben röhögtem magamban, hogy őskövületnek tűnhetek az 1956-ban rajzolt amúgy gyönyörű színű diafilmekkel, ők már a digitális világ gyerekei, de élvezték), ma pedig először én átmentem hozzájuk kávézni, meg szőnyegen ücsörögni pizsiben, aztán átjöttek a gyerekek és feldíszítettük a fámat 20p alatt :) annyira mókás gyerekekkel fát díszíteni, cukik és olyan melegséges volt az egész.
A fától kifejezetten kari hangulatom van, a mécsesektől, meg lakásfényektől is, a kapott lapokban olyan kedvességeket küldtek a barátok, hogy attól is tökre éreztem, hogy ott van a szeretet. És ez nagyon fontos és csomó erőt is ad. Közben meg talán már elképzelni sem tudom, hogy valaha a saját családommal fogok karácsonyozni, hogy nem egyedül baszkodok a fával, hogy a szeretet ünnepét az(ok)kal fogom megosztani, akikkel a legjobban egymást szeretjük és összetartozunk (és itt most nyilván nem a szüleimre gondolok), szóval hogy lesz ez még máshogy, mint az elmúlt 6 évben.
(még jó, hogy az már kiderült, nálam nem az elképzelem-bevonzom modell működik, szóval végső kétségbeesésre nincs ok)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése