Jelen dolgok (a múltban)
Muszáj néha a jelenről is írni. Erre nagyobb szükségem is van, meg hát ugye a jelenben vannak a történések, de persze az utazás alatti dolgokról is még bőven lesz mit írni és összerakni.
Szóval most ezek vannak:
- KG duplaórát javasolt a jövő hétre, ilyet még nekem korábban soha senki - merthogy nem akar anélkül beleengedni a karácsonyba, és azért ebben van is valami. Előzménye a hazaérkezésem, amikor is írtam a szüleimnek, hogy ne jöjjenek ki elém, szeretnék egyedül hazamenni a reptérről. Ez így rideg és kegyetlen szemétségnek tűnik, de mögötte van sok minden. Nem akartam hazajönni, nagyon szűk kalitkának éreztem azt az életet, ami itthon vár rám, nem akartam a munkám, a klienseket, az egyedüllakást, a mindenen való szorongást, és emiatt nagyon bőgtem a gépen hazafelé. És szüleimmel az van, hogy abszolút csak a felszínen beszélünk, semmi személyes, semmi fontos, semmi olyan, ami nem panel. Annyira nem értjük egymás világát, olyanokat kérdeznek vissza, amitől elmegy minden mesélős kedvem, szét tudják zúzni sajnos nagyon gyorsan azt az érzelmi állapotot, amiben vagyok. Na és amikor írták, hogy írjam meg, milyen járattal jövök, merthogy szeretnének felvonulni a fogadásomra, akkor felszisszentem, hogy na ezt lécci ne, én rohadtul nem abban az állapotomban és hangulatomban fogok hazajönni, amiben ezt az örömteli fogadást kezelni tudnám, fáradt leszek és szomorú és olyankor magamban szeretek lenni. Vagy olyannal, aki érti ezt az állapotot. És ezen apukám irtózatosan megsértődött. Ellenben amikor a minibuszból hívtam őket, és anyukám második kérdése az volt, hogy és mit vesztettél el, a harmadik pedig az, hogy mennyire vagy beteg, akkor nagyon megnyugodtam, hogy a létező legjobb döntés volt az egyedül hazajövetel. És ami a hazaérkezésem legjobb része volt, az az, hogy az ultrajófej szomszédaim welcome vacsival vártak, és hozzájuk mentem haza, mert nem volt nálam lakáskulcs, és ott voltam a 2 napja nem zuhanyzott, messziről jött emberek szagával meg nyúzott fejével, és 4 órán át a saját lakásomtól 5 méterre voltam és kurva jó volt ez így. Ráadásul a gyerekekkel most tört át valami, pedig 4 éve itt lakunk, de aznap este lettünk igazán barátok, és az ölemben ültek, meg simogattam őket, meg meséltem nekik, meg a kutyát simogattam, meg a kisfiú be szeretett volna mászni a túrazsákomba, meg kérték, hogy hadd aludjanak nálam majd.
(Úgy vettem észre, nehezen maradok meg a jelenben)
- ma a könyvklubot nagyon vártam, nagyon jó volt maga a könyv is, meg kíváncsi voltam a többiekre, a történéseikre, nagyon jó volt a pre-karácsonyi őrületbe egy könyvklubos délutánt beiktatni. És amikor ott elkezdődött a buli és még csak 4-en voltunk, és a többiek épp a norvég kalandokról meséltek, akkor egyszer csak belépett T. az ajtón, a barátnőjével, engem levert a víz, elkezdett úgy remegni a kezem és a lábam, hogy azt hittem, a székről leesek, maszk fel a fejre, szívem kalapál, mint a csuda, és nézem őt. T. kifejezetten szomorúnak tűnt, meg kicsit bénának is, de ugyanolyan vonzó volt, mint tavaly. Nagyon szerettem volna odamenni és megölelni, de nem tudtam megmozdulni. Meg hát a barátnője is. Sokszor ránéztem, de nem vett észre, nem is tudom, jobb lett volna-e ha észrevesz, mert aztán már zavarban is voltam, de gondolom ő még nagyobb zavarban lett volna. Ah. De szar ez így.
Aztán este ráírtam viberen, hogy láttam a K-ben, remélem jól van, és boldog karácsonyt. Nem válaszolt még. Egyszerre nagyon távoli a tavalyi megismerkedésünk, közben még mindig olyan elementáris erővel hat rám, hogy az engem is megijeszt. Meg a hazaúton nem tudtam aludni a repcsin, valamikor éjjel visszaolvastam a szuperjó viberes beszélgetésünket a legelejétől a legvégéig, ezen még jobban bőgtem. Kicsit eltávolodva az egésztől az fájt a legjobban, hogy olyan jó volt mindaz, amit megéltünk, olyan egyértelmű összetartozást fejezett ki ő is, mint amit én éreztem, ott volt a kémia, a zsigeri összetartozás érzés, hogy közünk van egymáshoz, hogy nagyon fontos dolgok stimmelnek, hogy őszinték vagyunk egymással, hogy ugyanarra vágyunk, hogy a hét fénypontja, ha találkozunk mindkettőnknek, hogy egymás miatt vagyunk jókedvűek, hogy ilyet még korábban sosem - és ez sem volt elég. Valami elbaszódott, ő benne maradt a szar kapcsolatában, én meg a szar egyedüllétben.
Jaj, róla még olyan sokat kellene írni, vagy pont hogy nem kellene, tegyük félre, mást akart, máshogy döntött. Érdekes módon a fiúbarátaim utálják, nagyon szar véleménnyel vannak róla (bár ez nem fair, a roppant szubjektív és roppant egyoldalú véleményemet ismerik csak), én meg nem tudom sem utálni, sem haragudni rá.
- gyakorolnom kell még a jelenben maradást, mert ez bizony 2:0 a múltnak :)
Szóval most ezek vannak:
- KG duplaórát javasolt a jövő hétre, ilyet még nekem korábban soha senki - merthogy nem akar anélkül beleengedni a karácsonyba, és azért ebben van is valami. Előzménye a hazaérkezésem, amikor is írtam a szüleimnek, hogy ne jöjjenek ki elém, szeretnék egyedül hazamenni a reptérről. Ez így rideg és kegyetlen szemétségnek tűnik, de mögötte van sok minden. Nem akartam hazajönni, nagyon szűk kalitkának éreztem azt az életet, ami itthon vár rám, nem akartam a munkám, a klienseket, az egyedüllakást, a mindenen való szorongást, és emiatt nagyon bőgtem a gépen hazafelé. És szüleimmel az van, hogy abszolút csak a felszínen beszélünk, semmi személyes, semmi fontos, semmi olyan, ami nem panel. Annyira nem értjük egymás világát, olyanokat kérdeznek vissza, amitől elmegy minden mesélős kedvem, szét tudják zúzni sajnos nagyon gyorsan azt az érzelmi állapotot, amiben vagyok. Na és amikor írták, hogy írjam meg, milyen járattal jövök, merthogy szeretnének felvonulni a fogadásomra, akkor felszisszentem, hogy na ezt lécci ne, én rohadtul nem abban az állapotomban és hangulatomban fogok hazajönni, amiben ezt az örömteli fogadást kezelni tudnám, fáradt leszek és szomorú és olyankor magamban szeretek lenni. Vagy olyannal, aki érti ezt az állapotot. És ezen apukám irtózatosan megsértődött. Ellenben amikor a minibuszból hívtam őket, és anyukám második kérdése az volt, hogy és mit vesztettél el, a harmadik pedig az, hogy mennyire vagy beteg, akkor nagyon megnyugodtam, hogy a létező legjobb döntés volt az egyedül hazajövetel. És ami a hazaérkezésem legjobb része volt, az az, hogy az ultrajófej szomszédaim welcome vacsival vártak, és hozzájuk mentem haza, mert nem volt nálam lakáskulcs, és ott voltam a 2 napja nem zuhanyzott, messziről jött emberek szagával meg nyúzott fejével, és 4 órán át a saját lakásomtól 5 méterre voltam és kurva jó volt ez így. Ráadásul a gyerekekkel most tört át valami, pedig 4 éve itt lakunk, de aznap este lettünk igazán barátok, és az ölemben ültek, meg simogattam őket, meg meséltem nekik, meg a kutyát simogattam, meg a kisfiú be szeretett volna mászni a túrazsákomba, meg kérték, hogy hadd aludjanak nálam majd.
(Úgy vettem észre, nehezen maradok meg a jelenben)
- ma a könyvklubot nagyon vártam, nagyon jó volt maga a könyv is, meg kíváncsi voltam a többiekre, a történéseikre, nagyon jó volt a pre-karácsonyi őrületbe egy könyvklubos délutánt beiktatni. És amikor ott elkezdődött a buli és még csak 4-en voltunk, és a többiek épp a norvég kalandokról meséltek, akkor egyszer csak belépett T. az ajtón, a barátnőjével, engem levert a víz, elkezdett úgy remegni a kezem és a lábam, hogy azt hittem, a székről leesek, maszk fel a fejre, szívem kalapál, mint a csuda, és nézem őt. T. kifejezetten szomorúnak tűnt, meg kicsit bénának is, de ugyanolyan vonzó volt, mint tavaly. Nagyon szerettem volna odamenni és megölelni, de nem tudtam megmozdulni. Meg hát a barátnője is. Sokszor ránéztem, de nem vett észre, nem is tudom, jobb lett volna-e ha észrevesz, mert aztán már zavarban is voltam, de gondolom ő még nagyobb zavarban lett volna. Ah. De szar ez így.
Aztán este ráírtam viberen, hogy láttam a K-ben, remélem jól van, és boldog karácsonyt. Nem válaszolt még. Egyszerre nagyon távoli a tavalyi megismerkedésünk, közben még mindig olyan elementáris erővel hat rám, hogy az engem is megijeszt. Meg a hazaúton nem tudtam aludni a repcsin, valamikor éjjel visszaolvastam a szuperjó viberes beszélgetésünket a legelejétől a legvégéig, ezen még jobban bőgtem. Kicsit eltávolodva az egésztől az fájt a legjobban, hogy olyan jó volt mindaz, amit megéltünk, olyan egyértelmű összetartozást fejezett ki ő is, mint amit én éreztem, ott volt a kémia, a zsigeri összetartozás érzés, hogy közünk van egymáshoz, hogy nagyon fontos dolgok stimmelnek, hogy őszinték vagyunk egymással, hogy ugyanarra vágyunk, hogy a hét fénypontja, ha találkozunk mindkettőnknek, hogy egymás miatt vagyunk jókedvűek, hogy ilyet még korábban sosem - és ez sem volt elég. Valami elbaszódott, ő benne maradt a szar kapcsolatában, én meg a szar egyedüllétben.
Jaj, róla még olyan sokat kellene írni, vagy pont hogy nem kellene, tegyük félre, mást akart, máshogy döntött. Érdekes módon a fiúbarátaim utálják, nagyon szar véleménnyel vannak róla (bár ez nem fair, a roppant szubjektív és roppant egyoldalú véleményemet ismerik csak), én meg nem tudom sem utálni, sem haragudni rá.
- gyakorolnom kell még a jelenben maradást, mert ez bizony 2:0 a múltnak :)
Nem baj, élőben úgyis olyan keveset meséltél.
VálaszTörlésÉn viszont baromi sokat kommentelek ide. :D
Igaz és igaz!
TörlésNagyon örülök a kommentjeidnek, sokat jelentenek és iszonyú hálás is vagyok értük.
Idetaláltam, majd én is kommentelek:). Ez akkor volt, amikor én is ott voltam? Semmi nem látszott ebből rajtad. És hazafelé is jó volt beszélgetni:)
VálaszTörlésHeló itt! :) szuper, örülök!! A villamosozásnak is!!
TörlésIgen, ez akkor volt, csak jóval előtted, még a legelején. Addigra már lement az érzelmi megborulás - de az is igaz, hogy érzelmek és történések visszafojtásában sajnos világbajnok vagyok, tehát a többiek sem láthattak rajtam semmit, befelé intéztem a székről kvázi lefordulást :)