Úti dolgok - 1.

Pont egy hónapja indultam el, kavarog a sok élmény, történés... nem mondom, hogy van kedvem írni, de mivel lelki hullámvasutazok rendületlenül, asszem jót tenne. Meg hát van kedves érdeklődő olvasó is, örök hála neki az érdeklődésen keresztül érkező támogatásért :)

Na szóval, hol a bánatban kezdjem, tökre csapongok, pillanatok villannak be, mondások, röhögések, érzések, belső vívódások - de mondjuk minden felett az van, hogy mennyire kurvára jó volt ott lenni, mennyire elképesztően sokat adott a természet és már megint mennyit tanultam magamról. Nem tudok az egészről folyamatában írni, szerintem inkább csak egy-egy momentum lesz kimerevítve és röviden jó terjengősen kiírva magamból.

Az indulás. Péntekre szólt a repcsijegy, este 18:20-es indulás, római átszállás után egy 13+ órás repcsiút Argentínába, ott lóhalálában nagy hátizsák felvétel, város másik pontján levő belföldi reptérre átvarázsolni magunkat, és a 4.5 órával később induló belföldi járatot elcsípni, mert ennek az érkezésekor várt minket a túravezető.
Pont jól jött ki, hogy előtte csütörtökön volt az utolsó 6 órás prezi reggel f10-től, utána terveztem munkát letenni, és az utazásra jól rákoncentrálni. A bonyodalom ott kezdődött, hogy csütörtökön 9:31-kor (nem vicc!) hívott J, kinyomtam, majd írt sms-t, hogy "na most viszont gáz van, hívj". Válaszolok, hogy prezin vagyok, szünetben hívlak. Jön a következő sms, hogy sztrájk miatt eltolták a Róma-BA járatot 3 órával későbbre, bukjuk a kinti csatlakozást. Hoppácska. És innen elindult az a skizofrén állapot, hogy kifelé prezentálás időnként okos nézéssel egybekötve, befelé sorozatos lábon kihordott infarktusok, tárgyalóasztal alatt chat-en meg emailben megy 3 irányba a kommunikáció, J-vel, a Vistásokkal és a túravezetővel, hogy milyen egyéb opciók vannak. Elég korán, olyan 11 körül írja J. hogy neki azt javasolták, hogy az aznapi járattal induljon el itthonról és inkább BA-ban aludjon meg. Én írom neki, hogy ez nekem kizárt, 3-ig itt vagyok az ügyfélnél a város szélén, semmi sincs összepakolva csak pár dolog kikészítve, reggel elindítottam még egy mosást a túracuccokkal, no f*ckin way, hogy este 6-ra a reptéren tudnék lenni. Aztán ahogy telik az idő lassan kiderül, hogy kb ez a legjárhatóbb út, cikáznak a gondolatok, hogy hogy tudnám kivitelezni (közben ugye, amikor az én slide-jaim jöttek, akkor a robotpilóta magyarázott és előadott). Itt már tökre röhögtem az egész helyzet végtelen abszurd mivoltján.Végül az lett, hogy ahogy az utolsó diám lement, én felálltam és szépen elköszöntem. Folyosón futva taxit hívtam 2-kor, taxiból lemondom az aznapi kozmetikust és a másnapi fodrászt, felhívom a szomszédomat, hogy lécci állítsa le a mosógépet, mert ma kell indulnom. Átmegy, visszahív, hogy már megy a mosás. Akkor tekerje át 30 perces gyorsmosásra. Tesóm hálistennek ráért, feljött és egyik kezével a kölcsön SD kártyák tartalmát másolta át a gépemre, a másikkal hajszárítóval szárítgatta a fontos túracuccokat. Én közben pakoltam futkároztam fel és alá a lakásban, és szedegettem össze a dolgokat, amik ott egy ezredmásodperc alatt úgy tűntek, jól fognak jönni a következő 3 hétben úgy, hogy kb mind a 4 évszak időjárása elő fog fordulni 1 napon belül.
És magam sem hittem el, de elértem az aznap esti gépet.

A megérkezés. Nagyon lassan ment, mármint érzelmileg, lélekben, belülről. Irtó lassan. De még annál is lassabban. Nem is értettem miért, de a reptéren, amikor szálltunk fel a belföldi utolsó járatra, és már ott voltak a többiek (akikkel egyszer márciusban már találkoztunk, tehát elvileg arcról már felismerném őket), akkor rámjött egy ilyen para, hogy nem akarok odamenni hozzájuk, csináljak úgy, mintha nem venném észre őket, annyira mérhetetlenül kínos reakció, de ez jött. Tökre szégyelltem magam, hogy ez a klasszikus szarfejség, vagy gyávaság, vagy nem is tudom mi.
Na és ráadásul ezt a lassú megérkezést tökre éreztem is magamon a túra elején, nagyon zavart, de próbáltam elfogadni meg megérteni magamat, de attól még szar volt. Nem olyan volt, mintha itt lettem volna, tökre nem az itthoni dolgokon vagy a munkán kattogtam, csak azt éreztem, hogy nem tudok nyitni a többiekre, hogy ha azt mondom valamire, hogy jaj de szép, akkor hiába érzem annak, belül hiába varázsol el, mire kimondom, olyan fakó lesz, hiteltelen és hamis. Figyeltem a többieket, és rajtuk ezt nem éreztem - és ez is olyan fura volt, hogy mi a szar van velem. Ilyenné váltam? Ez vagyok? De hát annyira nem ilyen voltam még pár éve, 6-8-10-15 éve annyival komfortosabban éreztem magam helyzetekben, őszintén tudtam lelkesedni és egyszerűen nem értem, ez hova tűnt. És ez ideiglenes és majd újra komfortos leszek, vagy ez már így marad?
Aztán valahogy szépen, észrevétlenül átfordult igazi megérkezésbe a W 3. vagy 4. napján, és éreztem, ahogy olvadtak le rólam ezek a falak, és az nagyon jó érzés volt. Arra nagyon figyeltem, hogy ne basztassam magam emiatt (mármint amíg még nem olvadtak le), és ne akarjak más lenni vagy máshogy lenni, de ez nem volt egy egyszerű menet. És nem értem, hogy miért várta meg a csapat ilyen türelmesen ezt a lassú megérkezésemet, honnan volt bennük türelem egy vadidegen felé, aki nem volt túlságosan jófej vagy közlékeny, vagy hát azt éreztem, semmi olyat nem rakok a közösbe, ami miatt egy csoport befogadna. És mégis tök kedvesek voltak és nem fordítottak hátat nekem. Arra jutottam, hogy valószínűleg én látom ezt belülről sokkal gyászosabbnak és én ítélem meg a saját viselkedésemet sokkal könyörtelenebbül, és talán kívülről ezek nem annyira gáz dolgok, mint ahogy én érzem.




(Hát ilyen vidám és könnyed dolgokon gondolkodtam, de persze a helyekről is írok majd, meg más élményekről, meg az egészről :))