Jók - hosszan

Nem írtam régóta, pedig sok jó történik, amit jó lenne megörökíteni. Az a teljességgel szokatlan, hogy nagyon jól érzem magam, sok napja és ezt valahogy nem mertem leírni, féltem, hogy széttörik azzal, ha szétkürtölöm (annak a 6 embernek, aki olvassa :)).
Szóval, hogy kurvára jól érzem magam, idejét nem tudom kb, mikor voltam ennyire rendben, és ennek nagyon de nagyon örülök. Olvastam Tenki Rékával egy interjút még a 2 ünnep között, és ő mesélt valami hasonlóról, hogy mennyire nem meri kimondani, ha valami jó, mert fél, hogy azzal szétfoszlik. Na és ha neki lehet, akkor lécci nekem is hadd már, pedig közben ez úgy faszság, ahogy van. Ha ér a szarságokon vekengeni, akkor hadd érjen már a jó dolgoknak is örülni. Leteszteltem offline, és már több mindenkinek mondtam óvatosan, hogy én kurva jól vagyok, nem tudom mi történt, de minden jó, ide nekem az oroszlánt is. És még tart. Onnan lehet lemérni, hogy még a busz is jókor jön :)

És az ebben az állapotban az érdekes, hogy semmihez sem tudom kötni, semmi sem más, mint az elmúlt hónapokban, pont ugyanúgy élek, pont ugyanannyi nehézség van, mint eddig, de mégis, valahogy több az erőm és sokkal jobb minden. Azon veszem észre magam, hogy nagyon tartalmas és természetesen jövő beszélgetésekbe cseppenek, pl tegnap este hazafelé sok km-en át a Duna-parton, vagy ma a világ legjobb kozmetikusával. Múlt héten Magdi mesélte el legnagyobb szerelmét és csalódását, ma a kolleganőm mesélte el, hogy a Dan Millmann könyvben írt személyiségrajzok mennyire ijesztően stimmelnek. Adrival is múlt héten olyan témákat érintettünk, amiket eddig sosem, és valahogy olyan komplett, lekerekített szuper esték vannak.
Azt érzem, hogy most végre, hálajóégnek tudok kapcsolódni az emberekhez, végrevégre, nyomokban emlékeztetem magam arra, akit magamnak hittem. Hétvégén megint volt szomszéd-buli, most a vasárnapi családi ebédre hívtak, előtte kicsit átjöttek a gyerekek. Cukik továbbra is, azt mondjuk nem értem, miért beszél egyszerre mindkettő folyton, de az megható, hogy mindent el akarnak mesélni, megmutatni, végignézni együtt a Lego katalógust, megmutatni a karácsonyra kapott halakat (és egyesével megszámolni őket, hogy mind a 10 megvan-e), rajzolni, kivágni lyukasztóval alakokat. A kislány kézen fogott a saját lakásukban és odavezetett az asztalhoz, hogy ugye mellette ülök ebédnél - irtózatosan cukiság. És nem értem, hogy mi változott egyszercsak, de nagyon jó.

Idén reggelente amennyire megy, korán kelek és gyalogolok reggel befelé 2-3-4 vilimegállót, amennyi belefér, és elmondhatatlanul jól esik. Néha este hazafelé is, bár a napok nagyon hosszúak továbbra is, 9 előtt sosem érek haza hétköznap, vagy ha igen, az pezsgőbontós ünnepnap. Meg száműztem a kenyeret és a mézet / cukrot a kávéból. Kis lépés az emberiségnek, nekem elmondhatatlanul nagy. Még 2 hónapja is úgy voltam, kizárt, hogy cukor nélkül igyak kávét, aztán valahogy a nagyon szar argentín kávé után a méz nélküli hazai is egy kisebbfajta csoda volt, és különösebb vaskalapos elhatározás nélkül, szépen csendben átálltam a kávé + tej + nada más kombóra. A munkában is ugyanannyi stressz van, de most jóval kevesebbet szorongok rajta, egyszerűen jobban a középpontomban tudok maradni, és észrevehetően kevésbé billentenek ki az ügyek. Az a vicces, hogy így is lehet venni az élet mindennapjait, hát kicsit más közérzet, lécci-lécci ebben még hadd lubickoljak hosszú ideig - ez mindenkinek sokkal jobb így.

Azt hiszem, talán sikerült egy picit lazítani a folyamatos négymillió százalékos másoknak megfelelésen, lásd munkaidő rugalmasítási kísérlet, reggel akkor is gyaloglok, ha elkések valamennyit, hogy ki merem mondani, ha más véleményem van, mint másoknak (bár a szabatos, fullosan érthető magyarázatot még tanulnom kell), pihenés-feladatok teljesítése ellentmondást próbálom valami nyugalmi helyzetbe hozni, jött egy új kliens, akinél azt érzem, nagyon jól tudunk együttműködni - ezek mind-mind nagyon fontos és erőt adóan jó dolgok.

December utolsó napjaiban megszöktünk K-val Trogirba, ott volt az évértékelés (köszönjük yearcompass), a szilveszter, napsütés, tengerpart, melegítők alatt ücsörgés, lelassulás a végtelenségig, Blanka's salon, gránátalmafák, napi 9-10 óra alvás - ott azt hiszem végre sikerült kipihenni a tavalyi év durvulásait. Szombaton indulunk síelni. Tavaly emlékszem, a sítábor volt a fordulópont, utána indult egy pár hónapos jó periódus. Ott is a végén a buszban, ahogy a legszarabbnak induló helyzet, amit egyedül sirattam egy kapucnis pulcsiba elbújva idegenek között átfordult a lehető legjobba - az univerzum nagyon érezhetően a hónom alá nyúlt, és amikor kezdtem már nagyon nekikeseredni, akkor segített.

Ma a humorát csillogtatta meg. A kozmetikusnál beszélgettünk, és mesélte, hogy szeretne valakit maga mellé egy másik szakterületre, és elkezdte mondani, hogy van X. aki tökre illene ide, és egy imádnivaló ember, csupaszív, hogy egy iszonyú jó pasi, és ha megismerném, akkor biztos nagyon bírnám, és hogy volt egy munkahelye, ami alatt átképződött a másik szakterületre, aztán megszűnt a munkahely... és hát kezdett leverni a víz, mert minden stimmelt, minden illett T-re. Elkezdtem furán venni a levegőt, kérdezte jól vagyok-e, mondom igen, de szerintem én ismerem T-t. Kérdezi erre, hogy mi a vezetékneve. Mondom, hogy Kovács, és hát kiderült, hogy bizony róla beszélt ő is. Hehe.

Na és ami még jópofa volt, és nehogy elfelejtsem, az a 27-i házibuli volt. Idejét nem tudom, mikor voltam utoljára klasszikus házibuliban, emberek egymás hegyén-hátán, köztük 3 ismerős régről, szobában táncikálás, cigizgetve, iszogatva, időutazás, de a legjobb fajta volt. A hazaérkezés kicsit neccesebb volt, de hazahozott a robotpilóta. Ezt betudtam szilveszteri bulinak, a horvát olyan nyuggerosra sikeredett, de ott meg olyan penge tűzijáték volt, amit elhoztam magammal a szívemben.

Ja és a legfontosabb. Nyugalmat érzek, a korábbi állandó hajszoltság most nincs jelen. Ó de jó, mennyivel könnyebb az űzött vad állapot nélkül megélni a napokat.