mindenki

Jézusom. Mennyire irdatlanul sok minden történés van, amit jó lenne kiírni magamból, szeretném is, de egyszerűen nem állok neki - (de cserében rossz érzés, hogy nem élek ezzel a lehetőséggel).
Anno, amikor elkezdtem a blogot, akkor az volt bennem, hogy a sokéves egyedüllét alatt elfelejtek lényegében beszélgetni, és ez kurva veszélyes utca. Hogy folyamatosan áramlanak bennem a gondolatok, az élmények, egy nap ezermillió apróság, amiket olyan szívesen megosztanék valakivel. Önmagukban nem olyan fontosak, hogy csak ezért felhívjak bárkit, hanem az hiányzik, amikor csak úgy céltalanul beszélgetünk, mesélünk a napunkról, láttam egy vicces autót, egy illatról eszembe jutott egy régi emlékem, bazmeg, XY mekkora seggfej volt, stb-stb. De ezek szerint tényleg elfelejtettem.

Mint ahogy azt is, amit az előző bejegyzésben még ki akartam fejteni, jelen dolgok kimerevítése menüpont alatt, de hát fogalmam sincs, mire gondolt akkor a költő.

A tegnapomról viszont ténylegesen muszáj írni, mert őrült nehéz és kiborító volt. Ki kellett rúgnom a csapatban dolgozó egyik kollegát, és kurva szar volt az egész. Még próbaidőn volt, tehát level1-es szituáció, de attól még nehéz volt, mert furi volt az egész srác nagyon és az igazi okot nem lehetett mondani. Az volt vele a legnagyobb baj, hogy kibaszottul idegesítő volt. A viselkedése, a kérdései, a reakciói, a szokásai - és ehhez képest az volt az érzésem, hogy a munkában csak a minimumot hozza, de azt is baszott lassan és körülményesen. És ez már pár hét után elkezdett látszódni, érződni, hogy itt nem egy kezdeti szorongás van, vagy egy új helyen kezdésnek a nehézsége, hanem itt valami mélyebb elakadás van, amit nincs az a munkahelyi kedvesség és támogatás, ami feledtetni tud. Lassú volt minden reakciója, állandóan elkésett, de a munkaidő végét kínos pontossággal tartotta, az első 1.5 hónapban kb minden reggel felmondta nekem, hogy mit fog aznap csinálni, majd este, hogy mivel meddig jutott. Ha adtam egy feladatot neki, akkor elmondta lépésről lépesre, hogy hogy fogja megcsinálni. Nem kérdezte, hanem felmondta. Mondjuk egy gyakornoktól simán OK, ha megkérdezi, hogy mit hogy csináljon, vagy hogy jó-e, ha ezt meg azt csinálja, de egy többéves tapasztalattal bíró felnőttől ez kurvára gáz.
Ha bármit visszajeleztem rá, csak annyit mondott, hogy igen-igen-igen-igen, meg ezekre ő is gondolt, de így meg úgy... Elmondtam ezerszer, hogy amit visszajelzésként mondok, azok nem hibák, nem várható el tőle, hogy tudja rögtön, azért mondom, hogy ezután tudja, de végig a rettegés volt a szemében, és azt éreztem, hogy annyira rettegésével van elfoglalva, hogy át se megy, mit mondok. És folyton mentegetőzött, magyarázott, hogy ő tulajdonképpen nagyon gyorsan dolgozik, és mennyit fejlődött, és már ezt is tudja, meg azt is - de közben meg az elmondott tapasztalatából nem sok látszódott, és hát a gyakornokunk klasszisokkal jobb / gyorsabb / önállóbb / bátrabb / kreatívabb / igényesebb anyagokat adott ki a kezéből.

De közben volt egy tökre szerethető oldala is - bár ezt csak az interjún láttam, utána már nem. És nyilván iszonyatosan értem a szorongását, a félelmeit, a bizonytalanságát, kurvára ismerem ezeket az érzéseket és pontosan tudom, hogy mennyire le tudják bénítani az embert. És biztos, hogy egy borzasztóan ingatag énképe van, és ez volt a legszarabb, egy ilyen embert kirúgni, és ezzel nyilván még taszítani rajta egy kurva nagyot lefelé. Hetek óta latolgattam, hogy mi legyen, kapjon-e még bizalmat, időt, hogy majd megtalálja a helyét, de aztán egyrészt engem már annyira idegesített, hogy ha csak tehettem soha nem néztem rá (istenem, de gáz! Mondjuk aztán ahogy beszélgettem a többiekkel a csapatból, ők is ugyanezt mondták...), másrészt meg semennyi motiváció, sem akarás nem érződött rajta, valahogy a tohonya kényelme volt az uralkodó érzet körülötte - ez pedig a többiekre ró óhatatlanul többlet munkát, ez pedig nagyon nem OK. És olyan kibaszottul bizarr módon nézett, mindig nézett mindenkit, de ilyen riadt, megfélemlített módon, ahelyett, hogy a munkáját végezte volna. És azt is kurva szar érzés volt megélni, hogy kis gecivé váltam, éreztem, hogy annyira szeretném a tohonyaságából kirobbantani, hogy sokkal több mindent mondok neki - ami kritizálásnak tűnhetett így utólag. Nem szándékosan, de éreztem, hogy egyre jobban ki vagyok hegyezve rá.

Úgyhogy tegnap nap végén akartam megmondani, hogy akkor köszönjük, de ennyi volt, de aztán az élet felülírta, és rögtönözni kellett délelőtt, reszkettem mint a nyúl, remegett a kezem és teljesen máshogy alakult a forgatókönyv, mint ahogy előtte összeraktam. De aztán a többiekkel átbeszéltük utána hosszan és az nagyon fontos volt, meg szerintem helyre tette a dolgot - és hát kurvára volt mit kiventillálni. Mindannyian iszonyúan próbáltunk viselkedni, meg visszafogni magunkat, meg tolerálni a furiságait, és ennek most utat kellett engedni.

Majd aztán a cégvezetés árnyoldalával harcoltam, akiknek a nem kooperatív, győzni akaró, mást leszaró, csak nekem van igazam (mármint nem nekem, hanem nekik), dolgoztassuk szarért-hugyért az embereket, de végezzenek ám kurvajó munkát oldalát kellett valahogy kezelni. Jézusom, de kemény volt. Azt hiszem jól álltam a sarat, a kollegáimért kiálltam és küzdöttem (bár nem adták meg azt a bért, amit kértem az egyiküknek), és nem idegből válaszoltam az emailes támadásokra, hanem lehiggadva, józanul de azért kicsinált a tegnapi nap nagyon. Ilyen önző és pénzéhes felsővezetőket még nem láttam, mindenki paranoid és hangosan fikázik, de egymást is a másik háta mögött, szóval ezúton is gratulálok a példamutatásért és a magas erkölcsi tartásért, amit képviselnek.

Mindezek folyományaként nem tudok nem azon rugózni most újra, hogy akkor mi legyen velem, adjam-e az arcom ehhez a mostani helyhez, vagy hagyjam a p-be, de akkor mit? És hol? Őszintén, a f*sznak sincs kedve megint egy új helyre beilleszkedni, meg látszólag egyre rövidebb idő alatt csömörlök meg ezektől az üzleti életbeli gyöngyszemektől. És ha nem az, hanem valami egészen más, na akkor jön az igazi para :) van egy álmom, amit ezer éve csak úgy magamban meg néha hangosan mondogatok, de azt egyedül ennyire kevés tőkével, ami nekem van, kb egyáltalán nem tartok reálisnak. Plusz zéró tudás, zéró tapasztalat - nem mintha agysebészet lenne ez az álom, de azért teljesen nulláról kezdeni valamit, az erősen para. Valakivel összeállni, azt igen, de eddig még nem volt senki, akivel ezt realizálhattuk volna. Meg hát négyezer másik ember csinálja már ugyanazt, attól szoktam félni, hogy hogy lesz ott piac egy újabbnak. Vagy hát mi újat tudok én ott csinálni?
(Tudom... ha másról van szó, annyira biztosan tudom, hogy csak meg kell próbálni, ha meg rólam, akkor nyúlbéla átveszi a hatalmat.) Mindenesetre itt és most azért leírom, hogy nem innen a mostani helyről szeretnék nyugdíjba menni, és ha az univerzum úgy gondolja, hogy itt az idő, akkor valahogy jelezzen.

És volt még egy álom, de annak most teljesen elszállt az ereje. Lehet, hogy tényleg túl sok mindenkinek mondtam el, és a lendület elveszett közben, vagy csak simán betojtam, és félretettem, nem tudom. Pedig volt egy olyan szívmelengető és támogató fordulat is, hogy egészen a feje tetejére állt a világ egy időre, de már visszafordult.

Na és még egy dolog (baaaszki, hogy már megint 2 órája írom!!), múlt héten Bonobo, jézusom, mennyire kurvajó volt! Előrementünk Mónival, hullott ránk a végén a konfetti, alig láttunk, de mindenkiből előtört a gyerek énje és úgy örült ott a jónép, hogy az csuda! Ennyivel örömet lehet okozni embereknek :) mondjuk a koncert is nagyon jó volt, utána teljesen magától érthetődően egy vadidegen sráccal dumálni még két órát, az is nagyon jó volt - jó ezeket megélni. És hát a nagy tanulság az ismét az, hogy a f*szba a tinderrel, egy koncerten egymás mellé sodródni ott némiképp egyszerűbben zajlanak a dolgok. Amennyire Park ellenes voltam az első éveiben, annyira sokra tartom most - nyilván koncertfüggő, de amiken az utóbbi 1-2 évben voltam, azok iszonyú jó koncertek voltak, nagyon de nagyon szimpi emberekkel. Valahogy körbenéztem, és azt éreztem, hogy jó nézni az embereket, szinte mindenki szimpatikus, férfiak is, nők is, mindenki :)