Biciklitúra

Még első nap a vihar előtti megállónál beszélgettünk fogadalmakról, és mondták a többiek, hogy mennyire nehezükre esett csendfogadalmat tartani, asszem egy 24 órás némaságról volt szó. Eszembe jutott a két dobogókői elvonulás, ahol először 4, aztán 5 napot voltam, napi 2x fél óra ventilláláson kívül teljes csendben, és meséltem, hogy nekem napokig csendben lenni meg sem kottyant. És aztán biciklizés közben is az volt, hogy szinte mindig vagy lemaradtam, vagy előre mentem (nem szánt szándékkal, csak úgy jött ki a kényelmes tempó), és iszonyúan jól esett nem beszélni, nem csacsogni, hanem csak úgy lenni. Néztem a tájat, néztem a kerék előtti 1.5 métert a talajon, rengeteg illatot éreztem, minden erdőnek más illata volt, ezt ennyire koncentráltan még nem is éreztem. Éreztem a hőmérsékletet, éreztem, hogy nagyon melegen süt a nap, éreztem, hogy izzadok, hogy keveredik a naptej és az izzadtság, de nem volt rossz a forróság. Éreztem, hogy melegem van, de nem szenvedtem tőle. Figyeltem a talajt, hogy mennyire máshogy ment a tekerés az aszfalton, erdei ösvényen, murván, nagyobb köveken, az alagutakban, gyökerek miatt hepehupás talajon, az olajfák között, vagy a szőlők között, tűleveles erdőben vagy ligetben. És a figyelés közben bent folyamatosan száguldoztak a gondolatok, nagyon sokmindenki eszembe jutott, akiket szeretek vagy szerettem, akikkel vagy most vagyunk egymás életének részesei, vagy valaha voltunk. Olyan érdekes volt, hogy olyanok is eszembe jutottak, akikről nem is gondoltam, hogy most ennyire közel érzem magamhoz, de hát mégiscsak.

De közben ez a könnyen csöndben levés sem a teljes igazság, mert mindennél jobban szeretek beszélgetni emberekkel. Csak azt hiszem, mióta ilyen rohamtempóban telnek az évek és már soha el nem múló vízszintes ráncok vannak a nyakamon, elkezdtem válogatósabb lenni, és csak olyannal beszélgetek, akivel tényleg van is kedvem. Nem akarok csendet elűzni beszélgetéssel, nem akarok semmiségekről beszélni, vagy magamat fényezni, sokkal inkább a másik érdekel, hogy ő ki, vagy a közös gondolatok vagy egymás inspirálása vagy egymás gondolatait továbbfűzni, de semmiképp nem a céltalan verbális faszkodás. Olyan érdekes volt hallgatni, hogy a másik két lány folyamatosan csiripelt, amikor hallótávolságon belül voltak, szinte mindig hallottam, hogy beszéltek, de nekem most nagyon jól esett a csendben levés.

A hosszú vezetés közben kvízjátékot játszottunk, és egyrészt ma szarrá röhögtük magunkat 2 kérdésen, amiket a többiek megszavaztak, hogy legyen ez a tinderes bemutatkozó szövegem. Megint annyira kellett nevetnem, hogy folyt a könny a szemembe és nem láttam semmit az útból, de most este átírtam bemutatkozást a Judy tyúkra. Meglátjuk, ez mit hoz, a HS7-ös Márta vagyok, neked Márti nem talált értő fülekre. Pedig szerintem nagyon vicces az is.
És kiderült, hogy a saját tippjeinkre sokkal jobban emlékeztünk, mint a megoldásokra, valamint, hogy aki látta is, nem csak hallotta a megoldást, az is jobban emlékezett, illetve az, hogy vezetés közben tök sok energia elmegy az út figyelésére, meg a bringatartó csekkolására, és nem marad kapacitás megjegyezni a megoldásokat.

Az is kiderült számomra, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek biciklizni, ráadásul a trekking az én világom. A bérelt bicikli maga volt a csoda, pillekönnyű váz, első teleszkóp és olajozottan működő váltók - asszem nekem ennyi kell a biciklis boldogsághoz. Nem kaptunk defektet, pedig nagyon súlyos utakon mentünk, sikerült tök jó kevés cuccot pakolni, a legkönnyebb fokozatban még Motovunba is sikerült feltekerni, bár ott már folyamatosan kurvaanyáztam magamban. Jól esett elfáradni, jól esett lefelé csapatni gyorsan és hátraterhelni a nyeregben, imádtam a teleszkópot, hogy felveszi az egyenletlenséget és nem a beleim meg a karom rázódnak ki, és jól esett a táj része lenni. Tök izgi volt, hogy minden órában más jellegű utakon mentünk, és minden nap annyira más volt, hogy rengeteg élményt hozott. És a 3. nap végére azt éreztem, hogy van tónusa a combomnak, a lekvár állag eltűnőben volt. Annyira kevés kell a tökéletes kikapcsolódáshoz, városok és emberek távolsága, természetben levés és fizikai aktivitás, és kb minden a helyére zökken.

Nagyon jó volt turistáktól és a masszív turizmustól távol lenni, elképesztően kedves és segítőkész emberekkel találkoztunk, a mai szállásadó volt a csúcs, aki a haverját megkérte, hogy ma reggel vigyen minket vissza az autónkhoz, közben meghívott egy kör rakiára a kisfia születésének örömére, és segített feltenni a bringatartót, és mindezt puszta jófejségből. Amikor átadtam az ajándékot, amit a kisfiának vettünk, ez a marcona délszláv férfi tökre zavarba jött :). Egyébként azt hittem, rengeteg biciklistával fogunk találkozni, hisz főszezonban megyünk egy ismert útra, ehhez képest, naponta 3-5 biciklistával találkoztunk kb, nem is értem, miért nem oda jött mindenki, miért a tengerparton heringezett 4 millió másik emberrel, egymástól 1 cm-re. Láttunk amúgy eldugott, cuki strandokat, ahol csak helyiek voltak, kanyargó kis utcák, kőházak, csend, tengerillat és olyan igazi nyár hangulat -  és persze voltak a kempingek, egymás hónaljába lógó turistákkal, jajnekem, onnan nagyon jó volt továbbállni.

Az is nagy tanulság, hogy mennyire más terepen menni mint aszfalton, a napi 40-60 km egy teljesen vállalható távnak tűnt, amit majd 3-4 óra alatt letekerünk - hát egy nagy szart. A terep minimum duplán számít (futásnál is ezt mondják asszem), sokkal lassabban haladtunk, rendszerint délután 4 körül feltettük a kérdést, hogy de hova tűnt a mai nap? és bakker még a fele hátra van... és estére elképesztően fáradtak voltunk. Mondjuk reggel sosem tudtunk korán elindulni, meg rengeteg eltévedés volt a szar kitáblázásnak köszönhetően, de nem gond, mert sport, meg jólevegő, meg meleg, meg nyár - szóval semmi bajunk nem származott ebből. Csak a júliusi 4 nap isztriai biciklizés alatt nem volt időnk fürdeni a tengerben :) Meg hát az elképesztő kicseszés, hogy minden cukimuki középkori kisvárost egy kurva hegy tetejére építettek, hiába toltuk le este 7 körülre remegő lábakkal az utolsó km-eket, a szállás igaziból fent volt jó magasan, ahova jött még egy sűrűn káromkodós, főút mellett lehúzódós feltekerés, ami az utolsó energia morzsákat is felemésztette. Aztán persze annál nagyobb öröm volt a zuhany, az egy db szép ruha minden esti felvétele és a jól megérdemelt vacsora borral.

A kissé CF és megmondóember barátnőm azért sok volt, az első napokban nagyon zavart, hogy minden csak úgy lehet, ahogy ő azt kitalálja, és erre ráfeszültem kicsit, de aztán ez elhalványodott valahogy. Segített, hogy hárman voltunk, hogy mentem sokat külön, hogy próbáltam ezt az egészet elengedni, meg nem hagyni, hogy meghatározza a napomat, és aztán ez is helyre került. Magamhoz képest asszem nagyon kategorikusan képviseltem önmagamat, már-már diszkomfortosan sokszor ellentmondtam (hozzá képest viszont ez semmi sem volt), de ezt hozta ki belőlem és így tudtam egyedül valahogy jelezni, hogy vegye figyelembe mások igényét is - de azért itt van még hova fejlődni. És talán beszélni is jó lenne vele erről, mert így most az is egy lehetséges jövőkép, hogy mi együtt nem csinálunk több napos programokat - ami szintén megoldás lehet, csak nem dacból, hanem elengedve és felülemelkedve lenne az igazi. De az is jó, hogy ez a zavar a rendszerben nem uralta a hangulatot, tökre félre tudtam tenni, és arra figyelni, ami nagyon jó, meg ami tölt.

Régi szép házak, élettel megbékélt idős emberek, kanyargós szűk utcák, mosolyogva udvarló férfiak, spaletták, horvát meccs tizenegyesei alatt egy emberként kiabáló és izguló kocsma, erdők, fenyvesek, színek és illatok, ciprus fenyők, olajfák, nonstop fenék fájás, youtube-ról megtanult kinezio tape felrakás, wc-be beragadás, autóra bringatartó felszerelés szomszédok segítségével, megtalálhatatlan utolsó tábla, tengerparti reggelik, csend, dombok, aggodalmak elengedése.