Párkák meg fonalak
Sokminden van, sokmindenről szeretnék írni, hol is kezdjem.
Új mantrám van idegbajos állapotokra, hogyaszongya engedjem meg magamnak, hogy jól érezzem magam. Szomorú, hogy ez nem automatikus, hogy erre tudatosan emlékeztetni kell magamat, hogy a belső ellenzék ilyen mesterien a jóérzést blokkolja le alattomosan. Mert ezer és egy szituáció adott, tök jó emberekkel, tök jó élményeim vannak, tök jó dolgokat csinálok, de ha pont a jó részébe beletromfol egy valaki, aki ráadásul én vagyok, akkor cseszhetjük. Na de a lényeg, hogy fókuszba került*, vannak jó fejlemények ezen a téren, figyelek és gyakorlom a megengedést, oszt reméljük, hogy a következő 39 év alatt hipp-hopp beépül.
Tegnap megint egy világmegváltó későesti másfél órás telefonbeszélgetést nyomtunk M-vel, és tök érdekes dolgokat érintettünk, amiket a mai futás alatt volt idő újra átpörgetni. Például, hogy mennyire kurva érdekes, ahogy (most az én sztorimat írom, az övé legyen az övé) a párkák egyengetik a fonalakat. Van ugye M. (hehe, most látom, hogy ő is M betű, de természetesen ő nem a phonefriend M.) a régi, hosszú kapcsolatom, akivel 6 éve (dzsízösz!!) lett vége, egy végiggondolt, sokáig érlelt szakítással, ami - ettől teljesen függetlenül, ezért számomra baszott nagy meglepetésként - azért jókora reccsenést okozott bennem, meg a világképemben, meg úgy ámblokk mindenem darabokra tört és lenullázódott. M. is itt él ebben a városban, meg én is, de soha nem futottunk össze. Persze-persze, sok mindenkivel nem futunk össze a városban, de akkor sorolnám, hogy kikkel futottam össze ez idő alatt:
Szóval nem tudom nem észrevenni, hogy kb mindenkivel összefutottam ebből a nagyra nőtt családi-baráti körből, kivéve M-mel és a legjobb barátjával. És ez nagyon is jól van így, és köszönöm a párkáknak, hogy ezt a két azaz 3 szálat jó messzire eltartják egymástól, hálás vagyok nekik.
Volt nemrégen egy nagyon érdekes helyzet hasonló témában, akartam is írni róla, de asszem nem tettem. Tanultam régen gitározni, és volt egy tanár házaspár, ahol a nőtag volt az zeneiskolai tanárom sokáig, a férjtag pedig egy jónevű zenekart vezetett és ott játszottam sokáig (5 évig?, 6 évig? valahogy így). Na és ők is olyanok voltak, hogy egyáltalán nem akartam őket látni, utáltam a megszégyenítő-megfélemlítő módszereiket, ahogy a hibázást kezelték, iszonyú nagy stressznek éltem meg a koncerteket, de a próbákat is, szóval nagyon ez maradt meg belőlük, és érzelmileg tökre blokkolva voltam. Soha nem találkoztam velük, pedig tőlem 5 buszmegállóra laknak. Mondjuk egyszer, amikor a szakítás után lakást kerestem, az ingatlanos ott mutatott egy lakást a gitártanárék házában, pont a felettük levőt. Amikor ez kiderült, kaptam egyrészt egy kisebb szívrohamot, majd mondtam, hogy szó sem lehet róla, kizárt, hogy oda költözzek - de lényeg a lényeg, nem futottunk össze sosem. Néha mondjuk álmodtam velük, de azok egytől egyig mindig rémálommá fajultak, mindig féltem tőlük. Na és pár hete a buszon összetalálkoztam a nőtaggal. És ami miatt az egészet írom, hogy egyetlen érzelem öntött ott el a buszon: és az a szeretet volt. Végtelen szeretetet éreztem iránta, nem a félelmet, nem a haragot, semmi olyan rosszat, amit azt hittem, hogy érzek feléjük - csak a szeretetet. Asszem meg is simogattam a karját, és tök jó volt vele beszélgetni, találkozni, és van egy olyan gyanúm, hogy a velük kapcsolatos rémálmos korszaknak ezzel vége is lett.
Mielőtt megszületett volna a phonefriend M-nek pár hete a kislánya, mondta, hogy meghívna a tejfakasztóra, van-e kedvem elmenni. Ott kitört rajtam egy szoftos pánik, hogy tökre mennék, meg iszonyú jól esik, hogy elhívott és találkoznék is a bandával, de hát AD1 ott lesz M. (ex-M - hehe), AD2 ez egy olyan banda, ahol mindenki családos, mindenkinek 2-3-4 (!!) gyereke van, és bárki felteszi azt a kérdést, hogy na és velem mi van, akkor ott körbegyilkolom a mezőnyt, majd magammal is végzek. Barokkos túlzás, de hát na. Szóval beszartam és nem mentem, illetve gondolkozási időt kértem, amit M. (phonefriend) nem-nek vett (félreértések kicsiny tárháza Vol. 1000) és nem is hívott el.
Na és ügyesen összerakva a fentieket azért felmerült bennem, hogy nem kizárt, hogy az ex-M-mel nem találkozás is szépen felnagyítódott egy ilyen hatalmas, megugorhatatlan paratömbbé itt az évek során, és simán lehet, hogy ha egyszer összeterelnének minket a párkák vagy erőt vennék a félelmeimen és beleugranék (nagy levegővétel után csakis) egy ilyen helyzetbe, ahol tudom, hogy ott lesz, akkor ott is kiderülne, hogy mindennek az alján csak a szeretet van, és a parák elszállnának mint egy léggömb, vagy még inkább elszállnának egy pillanat alatt, mint a kidurrantott lufiból a levegő.
Véradásról, T. felbukkanásáról a FB-on, M. frappáns megjegyzéséről, hogy mennyi hullát cipelek magamban, meg a megnövekedett szabadidős to do listáról pedig majd legközelebb. (már és amennyiben, illetve akkor és csak akkor, ha emlékezni fogok legközelebb is, hogy mit akartam ezekről írni)
*ez pedig a biciklitúra egyik legcukibb sztorija, el ne felejtsem soha. M. (ő pedig a barátnőm - vegyük észre az M betűs emberek mai tobzódását) nővérének a férje nem magyar, otthon angolul beszélnek. Férj viszi a kissé szétszórt kislányt oviba, aki hozza a szokásos szétszórt formáját. Férj rászól: Gizi, focus! Focus! (képzeljük hozzá az angol kiejtést) Beérnek, ovónéni átveszi a kislányt, aki leül átöltözni, és magában halkan eltöpreng: csak tudnám, mit jelent az, hogy focus! :D :D
Új mantrám van idegbajos állapotokra, hogyaszongya engedjem meg magamnak, hogy jól érezzem magam. Szomorú, hogy ez nem automatikus, hogy erre tudatosan emlékeztetni kell magamat, hogy a belső ellenzék ilyen mesterien a jóérzést blokkolja le alattomosan. Mert ezer és egy szituáció adott, tök jó emberekkel, tök jó élményeim vannak, tök jó dolgokat csinálok, de ha pont a jó részébe beletromfol egy valaki, aki ráadásul én vagyok, akkor cseszhetjük. Na de a lényeg, hogy fókuszba került*, vannak jó fejlemények ezen a téren, figyelek és gyakorlom a megengedést, oszt reméljük, hogy a következő 39 év alatt hipp-hopp beépül.
Tegnap megint egy világmegváltó későesti másfél órás telefonbeszélgetést nyomtunk M-vel, és tök érdekes dolgokat érintettünk, amiket a mai futás alatt volt idő újra átpörgetni. Például, hogy mennyire kurva érdekes, ahogy (most az én sztorimat írom, az övé legyen az övé) a párkák egyengetik a fonalakat. Van ugye M. (hehe, most látom, hogy ő is M betű, de természetesen ő nem a phonefriend M.) a régi, hosszú kapcsolatom, akivel 6 éve (dzsízösz!!) lett vége, egy végiggondolt, sokáig érlelt szakítással, ami - ettől teljesen függetlenül, ezért számomra baszott nagy meglepetésként - azért jókora reccsenést okozott bennem, meg a világképemben, meg úgy ámblokk mindenem darabokra tört és lenullázódott. M. is itt él ebben a városban, meg én is, de soha nem futottunk össze. Persze-persze, sok mindenkivel nem futunk össze a városban, de akkor sorolnám, hogy kikkel futottam össze ez idő alatt:
- M. anyukájával
- M. bátyjával + az ő feleségével (akik nem is Mo-n élnek, szóval dupla pont)
- M. apukájával (na jó, vele tesóm futott össze egy vidéki evezésen egy csónakba kerültek (heh?), de tudván a félelmetesen egyező kanyarainkat tesómmal, fél pontot azért ér)
- M. legjobb barátjának feleségével
- a legjobb barát bátyjával (ő egyébként a phonefriend M. - hogy borzoljam a kedélyeket)
- húgával
- öccsével
- ugyanezen barát apukájával és anyukájával. Ezek mind külön alkalmak - csak a tisztánlátás végett.
- a barát húgának a férjével és a gyerekeikkel többször
- ennek a húgnak a legjobb barátnőjével
- a barát bátyjának a legjobb barátjával, aki amúgy Berlinben él
- a legjobb barát baráti köréből sok emberrel, szórakozóhelyen, éjszakai buszon, boltban, utcán, kocsmában, wampon, nappali buszon, villamoson, társkeresős eseményen (broáf). Az egyik csajsziról írtam is, hogy egymás mellé kötöttük ki utcán tök véletlenül a biciklijeinket, majd még nagyobb véletlenül pont egyszerre értünk oda eloldozni.
- M. középiskolás osztálytársaival, a főiskolai társaságából tagokkal. Az egyik srác váci, és amikor egy családi eseményünk volt Vácon (Vácott) tavaly, ott az utcán szembejött.
Szóval nem tudom nem észrevenni, hogy kb mindenkivel összefutottam ebből a nagyra nőtt családi-baráti körből, kivéve M-mel és a legjobb barátjával. És ez nagyon is jól van így, és köszönöm a párkáknak, hogy ezt a két azaz 3 szálat jó messzire eltartják egymástól, hálás vagyok nekik.
Volt nemrégen egy nagyon érdekes helyzet hasonló témában, akartam is írni róla, de asszem nem tettem. Tanultam régen gitározni, és volt egy tanár házaspár, ahol a nőtag volt az zeneiskolai tanárom sokáig, a férjtag pedig egy jónevű zenekart vezetett és ott játszottam sokáig (5 évig?, 6 évig? valahogy így). Na és ők is olyanok voltak, hogy egyáltalán nem akartam őket látni, utáltam a megszégyenítő-megfélemlítő módszereiket, ahogy a hibázást kezelték, iszonyú nagy stressznek éltem meg a koncerteket, de a próbákat is, szóval nagyon ez maradt meg belőlük, és érzelmileg tökre blokkolva voltam. Soha nem találkoztam velük, pedig tőlem 5 buszmegállóra laknak. Mondjuk egyszer, amikor a szakítás után lakást kerestem, az ingatlanos ott mutatott egy lakást a gitártanárék házában, pont a felettük levőt. Amikor ez kiderült, kaptam egyrészt egy kisebb szívrohamot, majd mondtam, hogy szó sem lehet róla, kizárt, hogy oda költözzek - de lényeg a lényeg, nem futottunk össze sosem. Néha mondjuk álmodtam velük, de azok egytől egyig mindig rémálommá fajultak, mindig féltem tőlük. Na és pár hete a buszon összetalálkoztam a nőtaggal. És ami miatt az egészet írom, hogy egyetlen érzelem öntött ott el a buszon: és az a szeretet volt. Végtelen szeretetet éreztem iránta, nem a félelmet, nem a haragot, semmi olyan rosszat, amit azt hittem, hogy érzek feléjük - csak a szeretetet. Asszem meg is simogattam a karját, és tök jó volt vele beszélgetni, találkozni, és van egy olyan gyanúm, hogy a velük kapcsolatos rémálmos korszaknak ezzel vége is lett.
Mielőtt megszületett volna a phonefriend M-nek pár hete a kislánya, mondta, hogy meghívna a tejfakasztóra, van-e kedvem elmenni. Ott kitört rajtam egy szoftos pánik, hogy tökre mennék, meg iszonyú jól esik, hogy elhívott és találkoznék is a bandával, de hát AD1 ott lesz M. (ex-M - hehe), AD2 ez egy olyan banda, ahol mindenki családos, mindenkinek 2-3-4 (!!) gyereke van, és bárki felteszi azt a kérdést, hogy na és velem mi van, akkor ott körbegyilkolom a mezőnyt, majd magammal is végzek. Barokkos túlzás, de hát na. Szóval beszartam és nem mentem, illetve gondolkozási időt kértem, amit M. (phonefriend) nem-nek vett (félreértések kicsiny tárháza Vol. 1000) és nem is hívott el.
Na és ügyesen összerakva a fentieket azért felmerült bennem, hogy nem kizárt, hogy az ex-M-mel nem találkozás is szépen felnagyítódott egy ilyen hatalmas, megugorhatatlan paratömbbé itt az évek során, és simán lehet, hogy ha egyszer összeterelnének minket a párkák vagy erőt vennék a félelmeimen és beleugranék (nagy levegővétel után csakis) egy ilyen helyzetbe, ahol tudom, hogy ott lesz, akkor ott is kiderülne, hogy mindennek az alján csak a szeretet van, és a parák elszállnának mint egy léggömb, vagy még inkább elszállnának egy pillanat alatt, mint a kidurrantott lufiból a levegő.
Véradásról, T. felbukkanásáról a FB-on, M. frappáns megjegyzéséről, hogy mennyi hullát cipelek magamban, meg a megnövekedett szabadidős to do listáról pedig majd legközelebb. (már és amennyiben, illetve akkor és csak akkor, ha emlékezni fogok legközelebb is, hogy mit akartam ezekről írni)
*ez pedig a biciklitúra egyik legcukibb sztorija, el ne felejtsem soha. M. (ő pedig a barátnőm - vegyük észre az M betűs emberek mai tobzódását) nővérének a férje nem magyar, otthon angolul beszélnek. Férj viszi a kissé szétszórt kislányt oviba, aki hozza a szokásos szétszórt formáját. Férj rászól: Gizi, focus! Focus! (képzeljük hozzá az angol kiejtést) Beérnek, ovónéni átveszi a kislányt, aki leül átöltözni, és magában halkan eltöpreng: csak tudnám, mit jelent az, hogy focus! :D :D
Megjegyzések
Megjegyzés küldése