sunshine-happyness
Harmadszor kezdek bele a folytatásba, de mindig elakadtam korábban, hol száraznak és tényszerűnek tűnt a beszámoló, hol simán uncsinak (pardon me), de most úgy vagyok, hagyjuk a csudába a tételes útinaplót, az megvan nekem papíron, meg odabent, annak mintha itt már nem lenne helye. Vagy jelentősége lassan 2 hét után.
De ami magam számára fontos, hogy tökre érzem, hogy itt van bennem a lendület, a tettvágy, és teszem is a dolgom - amellett, hogy nyilván beszippantott a mókuskerekes dolgozói lét. Írtam a nemjófej főnökömről, aki a rosszindulatnak, sunyiságnak, agressziónak, hatalomvágynak és az alacsony intelligenciának valami olyan elegyét adja, amilyennel én még sosem találkoztam. Na és ő azért sajnos néha ott kint is eszembe jutott, és rossz volt észlelni, hogy éjjel, szorongva, félelemmel jut eszembe - és ez így nagyon nincs jól. Az már körvonalazódott, hogy egyrészt a viselkedését jelezni kellene a felsővezetés felé, másrészt az is, hogy vele ezeket nem igazán lehet megbeszélni, és csak akkor lenne nyugtunk, ha kikerülnénk alóla. Ezt magamnak fogadtam meg kint, hogy a csapatot megpróbálom kivarázsolni, ugyan most főként engem baszogat, de ha netán én elmegyek, akkor őket fogja.
Nem igazán volt meg, hogy hogy álljon össze a mondandóm, meg kihez is menjek beszélni, mert nagyon nem tiszták az ilyesfajta viszonyok a cégnél, mondjuk más sem, meg igaziból nincs semennyi bizalmam a felsővezetés felé sem, és abban sem voltam biztos, hogy elhinnék vagy az én pártomat fognák ebben az ellentétben. Közben azért mégiscsak érlelődött bennem, hogy lépni kell és tegnap aztán odamentem a HR-esünkhöz, neki mondtam el a sztorit, és ő meglepően kooperatív volt. Tovább irányított a pénzügyi vezetőhöz (aki a felsővezetés triumvirátusának legkeményebb és legantipatikusabb tagja). Neki is elmondtam, és meglepő módon ő is támogatott, majd továbbirányított az ügyvezetőhöz. Vele ma beszéltem egy órán át, és itt gördültek le nagy nagy sziklák a vállamról végleg, értette, hogy mivel van bajom, támogatta az ötletet és annak ellenére, hogy zéró munkakapcsolatunk van, eléggé felmagasztalt.
Na és ami érdekes ebben az egészben, hogy egyrészt amennyire képtelenségnek tűnt odaállítani a vezetőség elé, hogy szervezeti átalakítást kérek, annyira simán ment ez a 3 beszélgetés, ráadásul úgy, hogy a szakmai érveken volt a hangsúly, nem az emberi galádságokon (de azért adandó alkalommal be-beszúrtam, mi olyat tett vagy mondott, ami nálam no go kategória). És az is, hogy éreztem végig az erőt, és ugyan féltem, de a félelemnél erősebb volt az, hogy meg szeretném tenni. Heni küldte át pár napja egy helyes amcsi srác programját, amit csak fél füllel hallgattam, de ilyesmi volt benne: megugrani azt, amitől félünk, vagy aminek a kimenetelében egyáltalán nem vagyunk biztosak - és hogy ez mennyire tuningolja az ember énképét. Én hajlamos vagyok sajnos passzivitásban leledzeni, pláne ha kimerült, vagy agyleszívott vagyok - és ez az utazás alatt is az egyik fő konklúzió lett, hogy tenni kell a dolgokat, mese nincs. Illetve tenni kell, ha változást szeretnék. És ezt of korsz nem most hallottam először, de asszem most értettem meg (vagy most nyertem hozzá elég erőt?), vagy most realizálom, hogy mik azok a pontok a napjaimban, ahol cselekednem kell, és nem malmozni. És ez iszonyúan jó érzés!!
Szóval tenni a dolgokat. Nem csak kitalálni (ez jól megy), hanem onnantól módszeresen végigvinni (ez nem szokott menni), és lehetőleg nem halogatni. Egyszerűnek tűnik így leírva, de ha egy sokéves működési modellt kell felülírni, máris nem egyszerű. Az most jó, hogy relatíve kevés az eljárós program, most nem érzem a szétforgácsolódást, amit korábban szinte folyton. És most nagyon jól vagyok az itthoni estékkel is, magammal, a körülményeimmel - huh de jó ezt is megélni.
Volt múlt héten kéktúrás 2 nap M. nővéréékkel - ez is jó volt. 8-an voltunk, max létszám, és akárki mellé sodródtam az erdőben, kurvajókat beszélgettünk, meg napsütés, meg sokat nevettünk, meg most sokat tudtam beszélni (mármint nem paráztam azon, hogy nem tudok beszélni), jó volt, jó volt.
Elkezdtem jobban érezni, hogy mire vágyom, ez is őrületesen nem nagy etwas úgy általában, de nekem mégis az, mert ezen a téren még sokat kell tanulnom. Mások elvárásait azt gondolom tökéletesen vágom, az más kérdés, hogy annak megfelelően cselekszem-e vagy sem, de a saját vágyaimat felismerni nekem nem egyszerű. A sok ezer éves megfelelés ezt nagyon messzire tolta. Na de pl az EK koncert előtt tökre éreztem, hogy ugyan még pár hónapja 2 jegyet vettem, de most így a túra után nincs kedvem senkihez, senkivel együtt menni. Azaz egyvalakihez lett volna, hogy teljesen őszinte legyek, de őt meg nem keresem többet. Így hát egyedül mentem, és tökre élveztem a koncertet, és nagyon örültem a végén Heninek. És így pont jó volt.
Meg egyik reggel múlt héten a vilimegállóban ott volt a salsás fiú meg az egész családja, ehhehe, nem mentem oda bratyizni. Meg néztem telket, pályáztam külföldi állasokra, beszélgettem régi-új kollegával, Eszterrel, hogy menjünk együtt B-ba, bent sokat röhögünk és tök komfortos most úgy minden, kiszelektáltam könyveket a nagymarosi telefonfülkébe, jött egy új kliens, öröm-boldogság-sunshine-happyness.
De ami magam számára fontos, hogy tökre érzem, hogy itt van bennem a lendület, a tettvágy, és teszem is a dolgom - amellett, hogy nyilván beszippantott a mókuskerekes dolgozói lét. Írtam a nemjófej főnökömről, aki a rosszindulatnak, sunyiságnak, agressziónak, hatalomvágynak és az alacsony intelligenciának valami olyan elegyét adja, amilyennel én még sosem találkoztam. Na és ő azért sajnos néha ott kint is eszembe jutott, és rossz volt észlelni, hogy éjjel, szorongva, félelemmel jut eszembe - és ez így nagyon nincs jól. Az már körvonalazódott, hogy egyrészt a viselkedését jelezni kellene a felsővezetés felé, másrészt az is, hogy vele ezeket nem igazán lehet megbeszélni, és csak akkor lenne nyugtunk, ha kikerülnénk alóla. Ezt magamnak fogadtam meg kint, hogy a csapatot megpróbálom kivarázsolni, ugyan most főként engem baszogat, de ha netán én elmegyek, akkor őket fogja.
Nem igazán volt meg, hogy hogy álljon össze a mondandóm, meg kihez is menjek beszélni, mert nagyon nem tiszták az ilyesfajta viszonyok a cégnél, mondjuk más sem, meg igaziból nincs semennyi bizalmam a felsővezetés felé sem, és abban sem voltam biztos, hogy elhinnék vagy az én pártomat fognák ebben az ellentétben. Közben azért mégiscsak érlelődött bennem, hogy lépni kell és tegnap aztán odamentem a HR-esünkhöz, neki mondtam el a sztorit, és ő meglepően kooperatív volt. Tovább irányított a pénzügyi vezetőhöz (aki a felsővezetés triumvirátusának legkeményebb és legantipatikusabb tagja). Neki is elmondtam, és meglepő módon ő is támogatott, majd továbbirányított az ügyvezetőhöz. Vele ma beszéltem egy órán át, és itt gördültek le nagy nagy sziklák a vállamról végleg, értette, hogy mivel van bajom, támogatta az ötletet és annak ellenére, hogy zéró munkakapcsolatunk van, eléggé felmagasztalt.
Na és ami érdekes ebben az egészben, hogy egyrészt amennyire képtelenségnek tűnt odaállítani a vezetőség elé, hogy szervezeti átalakítást kérek, annyira simán ment ez a 3 beszélgetés, ráadásul úgy, hogy a szakmai érveken volt a hangsúly, nem az emberi galádságokon (de azért adandó alkalommal be-beszúrtam, mi olyat tett vagy mondott, ami nálam no go kategória). És az is, hogy éreztem végig az erőt, és ugyan féltem, de a félelemnél erősebb volt az, hogy meg szeretném tenni. Heni küldte át pár napja egy helyes amcsi srác programját, amit csak fél füllel hallgattam, de ilyesmi volt benne: megugrani azt, amitől félünk, vagy aminek a kimenetelében egyáltalán nem vagyunk biztosak - és hogy ez mennyire tuningolja az ember énképét. Én hajlamos vagyok sajnos passzivitásban leledzeni, pláne ha kimerült, vagy agyleszívott vagyok - és ez az utazás alatt is az egyik fő konklúzió lett, hogy tenni kell a dolgokat, mese nincs. Illetve tenni kell, ha változást szeretnék. És ezt of korsz nem most hallottam először, de asszem most értettem meg (vagy most nyertem hozzá elég erőt?), vagy most realizálom, hogy mik azok a pontok a napjaimban, ahol cselekednem kell, és nem malmozni. És ez iszonyúan jó érzés!!
Szóval tenni a dolgokat. Nem csak kitalálni (ez jól megy), hanem onnantól módszeresen végigvinni (ez nem szokott menni), és lehetőleg nem halogatni. Egyszerűnek tűnik így leírva, de ha egy sokéves működési modellt kell felülírni, máris nem egyszerű. Az most jó, hogy relatíve kevés az eljárós program, most nem érzem a szétforgácsolódást, amit korábban szinte folyton. És most nagyon jól vagyok az itthoni estékkel is, magammal, a körülményeimmel - huh de jó ezt is megélni.
Volt múlt héten kéktúrás 2 nap M. nővéréékkel - ez is jó volt. 8-an voltunk, max létszám, és akárki mellé sodródtam az erdőben, kurvajókat beszélgettünk, meg napsütés, meg sokat nevettünk, meg most sokat tudtam beszélni (mármint nem paráztam azon, hogy nem tudok beszélni), jó volt, jó volt.
Elkezdtem jobban érezni, hogy mire vágyom, ez is őrületesen nem nagy etwas úgy általában, de nekem mégis az, mert ezen a téren még sokat kell tanulnom. Mások elvárásait azt gondolom tökéletesen vágom, az más kérdés, hogy annak megfelelően cselekszem-e vagy sem, de a saját vágyaimat felismerni nekem nem egyszerű. A sok ezer éves megfelelés ezt nagyon messzire tolta. Na de pl az EK koncert előtt tökre éreztem, hogy ugyan még pár hónapja 2 jegyet vettem, de most így a túra után nincs kedvem senkihez, senkivel együtt menni. Azaz egyvalakihez lett volna, hogy teljesen őszinte legyek, de őt meg nem keresem többet. Így hát egyedül mentem, és tökre élveztem a koncertet, és nagyon örültem a végén Heninek. És így pont jó volt.
Meg egyik reggel múlt héten a vilimegállóban ott volt a salsás fiú meg az egész családja, ehhehe, nem mentem oda bratyizni. Meg néztem telket, pályáztam külföldi állasokra, beszélgettem régi-új kollegával, Eszterrel, hogy menjünk együtt B-ba, bent sokat röhögünk és tök komfortos most úgy minden, kiszelektáltam könyveket a nagymarosi telefonfülkébe, jött egy új kliens, öröm-boldogság-sunshine-happyness.
De jó! :)
VálaszTörlés