Gerincesek és gerinctelenek

Jaj, mennyire szeretek én gitározni! Olyan jó a kamarazenélés, annyira megnyugtató, feltöltő, olyan nagy élmény együtt csinálni valami ilyen szép dolgot úgy, hogy közben egy szót sem szólunk, csak érezzük a zenét, ez valami őrület! A vezetőnk a legcukibb és legtürelmesebb ember evör, és rengeteg mesél a zenéről, különböző stílusokról, zeneszerzőkről, végtelen tudása van a klasszikus zenével kapcsolatban. És olyan gyönyörű darabokat hoz, meg csak nekünk ír kottákat, és türelemmel elmondja negyvenszer, amikor valaki a két b-s előjegyzésben folyton E-t játszik, hogy az bizony esz lesz. Puszta jófejségből, lelkesedésből kéthetente egy estéjét távol tölti a családjától, és minket vezényel, mindezért nem fogad el semmit.

És akkor tegyük vele szembe az üzleti életben a cégvezetőt, aki a 3 hete megejtett beszélgetésünk óta nem tudott beszélni a mostani főnökömmel (neki amúgy beosztottja), mert tart tőle / gyáva / töketlen / nem áll bele a kellemetlen helyzetekbe. Úgyhogy kicsit a korábbi eufóriám megkopott, mert nekem anno azt ígérte, hogy a céges kari előtti évértékelésben fogja ezt bejelenteni, ami most pénteken lesz, ami kb nem reális. Annyira csalódott vagyok.

(életem majdnem legrövidebb bejegyzése, de muszáj még egy rész this is us-t néznem, hogy jó érzéssel térjek nyugovóra)