Várakozás
Kirobbanóan jókedvem van, pedig semmi objektív oka nincs, csak úgy jó minden simán :) az egy hetes itthoni betegség alatt is napról napra egyre jobban éreztem magam fizikailag, és ennek nyomán lelkileg is, pedig nagyon egyformán teltek a napok és minimális élőbeszédes ingerrel, ami nekem a töltést adja egyértelműen.
Gondoltam, ha már ennyi időm van, meg úgyis a 4 fal között zajlik minden, elkezdek hangolódni a karácsonyra, megpróbálom az ünnep részt meg a várakozás részt kicsit erősíteni magamban. Volt egy olyan hirtelen jött majd hirtelen el is tűnő ötletem, hogy majd minden nap írok ide a blogra valami karácsonyi emléket, gondolatot, de aztán tökre nem jöttek elő (bezzeg, amikor nem gép előtt vagyok, cikáznak a fejemben az idekívánkozó gondolatok). Inkább előszedtem a padlásról a karácsonyi fénydíszeket, beüzemeltem úgy négyszáz mécsest és gyertyát, kitettem az ablakba egy világító minimalista angyalt (érted univerzum, aki engem keres, az könnyebben ide tudjon találni), meg elkezdtem az adventi rend rítus személyre szabott verzióját. Az eredetiben csak takarítás, szelektálás meg rendrakás szerepel, de nekem tök fontos, hogy törődjek magammal fizikai szinten is, ezért az illóolajos fürdőtől kezdve az erdőben sétáláson át minden ér :)
A jóbarátaim házassági válsága még sajnos tart, nagyon megvisel és nagyon nehéz mit mondanom... olyan különös, hogy náluk a fiútag az, aki elképesztően szépen tudja szavakba önteni a gondolatait, az érzéseit, hogy miben van, mi fáj, mit szeretne. Próbálkozik is nagyon tisztességesen a kapcsolatuk javításán, türelemmel, jószándékkal, beszélgetve, közeledve, sok mindenről tudatosan lemondva és végtelen szeretettel meg szerelemmel a felesége felé. És a lány az, aki le van fagyva a helyzettől, nem tud beszélni, magába zár mindent. És az a nagyon nehéz, hogy mindkettejüket pontosan értem... értem azt is, amit szavakkal elmond Z. a hosszú telefonokban meg emailekben, a gyötrődését, a dühét, azt az iszonyú terhet, amit visz, és a döntésének súlyát - és pontosan értem a némaságba burkolózást is, amikor annyira kimerült valaki az évek során a másikért megtett dolgoktól, hogy már nem marad ereje beszélni, vagy annyira nem látja a kiutat, hogy nem is tud miről beszélni. A srác mond mindent, és kérdezi, hogy Teri, mondd meg, mit csináljak még?, a lány nem mond semmit, de azt hiszem mellette kellene sokkal erősebben lenni, de be van zárkózva és nem tudom, mi van a fejében. Jaj. És azt azóta is úgy gondolom, hogy hát ha már ők sem, akkor megette a fene az egészet. Amikor először láttam őket együtt, akkor éreztem, hogy közöttük valami nagyon erős szál van, és ez az évek alatt sem változott, sőt, és tapintani lehetett szinte az egységüket, a szeretetüket, az összetartozásukat. Nagyon remélem, hogy ezen a mostani krízisükön is túl tudják magukat küzdeni, mert értük is nagy kár lenne.
Na és az van, hogy amikor rájuk gondolok, vagy velük beszélek, akkor nyilván érzem ennek az egésznek a szomorúságát, vagy a tanácstalanságot, meg a jajdeszarezazegész érzetet, de aztán ez nem ül rajtam egész napos teherként, és tudok nevetni az utcán vicces dolgokon, meg mások felé odafordulni teljes valómban, meg minden ilyet. Hogy tökre átérzem a nehézségüket, de nem rántom magamra ezt, hanem én ettől függetlenül jól vagyok, és pont ezért tudok mellettük állni (bár nyilván megvisel). Eh, asszem ezt nem tudom olyan jól vagy pontosan leírni, ahogy érzem ennek a két dolognak a szétválasztását vagy egymás mellett létezését.
Még mindig nagyon örülök a benti átszervezés elindításának, kicsit azt érzem, egy lavinát kezdtem el görgetni, mert úgy tűnik, lesznek további folyományok - és mit tagadjam, bazi jó érzés ez is :) mint ahogy az is, hogy úgy tűnik normális évvégének nézünk elébe, nem lesz több tarthatatlan határidő idén, jeeee és jeeee.
És szerintem az itthonléttől is, de van bennem valami nyugodt, nagyon jó várakozás. Örülök annak, ami most van, és jó előérzetem van, valami gyermeki izgalom, nem tudom megfogalmazni mire irányul, de úgy kb mindenre. Örülök és várom a tervezett karácsonyi találkozókat (a csokigyárosokkal, a lakásirodával, a lányokkal, a mostani kollegákkal - bár talán ezt a legkevésbé), lesz színház, talán mozi (jó ötlet vagy nem jó ötlet elmenni? help!) M-kel karivacsi, Ádámmal is ezer év után összejön egy beszélgetős este, lesz éjszakai túra, lesz házibuli, talán egy jóféle pécsi koncert is, meg ahogy csiripelték a madarak KK is - ó te jó ég, ezek egytől egyig csudajó programok, pláne ha én is maradok a jó hullámon.
Hát és ami még nagyban megdobja a várakozós, csudajó hangulatot, az bizony a net bugyraiban megtalált This is us első és második évad. Húúúúúú!! Itt lent a földön is minden rész megérint, egyszerűen nem is értem, hogy tudtak egy ilyen sorozatot összerakni, micsoda univerzális hiányérzetre tapintottak rá! Csodálatos karakterek, az orvostól kezdve a túlsúlyos lányon át a 2 főszereplő apuka, a feleségek, a gyerekek, mindenki irtó szimpi, száz sírvafakadás per rész, olyan szép emberi gesztusok, hogy visszaadta minden hitem a párkapcsolatokban, működő családokban és érző férfiakban - ó azon túl, hogy mindenki menjen Szamoára, mindenki nézzen This is us-t.
Gondoltam, ha már ennyi időm van, meg úgyis a 4 fal között zajlik minden, elkezdek hangolódni a karácsonyra, megpróbálom az ünnep részt meg a várakozás részt kicsit erősíteni magamban. Volt egy olyan hirtelen jött majd hirtelen el is tűnő ötletem, hogy majd minden nap írok ide a blogra valami karácsonyi emléket, gondolatot, de aztán tökre nem jöttek elő (bezzeg, amikor nem gép előtt vagyok, cikáznak a fejemben az idekívánkozó gondolatok). Inkább előszedtem a padlásról a karácsonyi fénydíszeket, beüzemeltem úgy négyszáz mécsest és gyertyát, kitettem az ablakba egy világító minimalista angyalt (érted univerzum, aki engem keres, az könnyebben ide tudjon találni), meg elkezdtem az adventi rend rítus személyre szabott verzióját. Az eredetiben csak takarítás, szelektálás meg rendrakás szerepel, de nekem tök fontos, hogy törődjek magammal fizikai szinten is, ezért az illóolajos fürdőtől kezdve az erdőben sétáláson át minden ér :)
A jóbarátaim házassági válsága még sajnos tart, nagyon megvisel és nagyon nehéz mit mondanom... olyan különös, hogy náluk a fiútag az, aki elképesztően szépen tudja szavakba önteni a gondolatait, az érzéseit, hogy miben van, mi fáj, mit szeretne. Próbálkozik is nagyon tisztességesen a kapcsolatuk javításán, türelemmel, jószándékkal, beszélgetve, közeledve, sok mindenről tudatosan lemondva és végtelen szeretettel meg szerelemmel a felesége felé. És a lány az, aki le van fagyva a helyzettől, nem tud beszélni, magába zár mindent. És az a nagyon nehéz, hogy mindkettejüket pontosan értem... értem azt is, amit szavakkal elmond Z. a hosszú telefonokban meg emailekben, a gyötrődését, a dühét, azt az iszonyú terhet, amit visz, és a döntésének súlyát - és pontosan értem a némaságba burkolózást is, amikor annyira kimerült valaki az évek során a másikért megtett dolgoktól, hogy már nem marad ereje beszélni, vagy annyira nem látja a kiutat, hogy nem is tud miről beszélni. A srác mond mindent, és kérdezi, hogy Teri, mondd meg, mit csináljak még?, a lány nem mond semmit, de azt hiszem mellette kellene sokkal erősebben lenni, de be van zárkózva és nem tudom, mi van a fejében. Jaj. És azt azóta is úgy gondolom, hogy hát ha már ők sem, akkor megette a fene az egészet. Amikor először láttam őket együtt, akkor éreztem, hogy közöttük valami nagyon erős szál van, és ez az évek alatt sem változott, sőt, és tapintani lehetett szinte az egységüket, a szeretetüket, az összetartozásukat. Nagyon remélem, hogy ezen a mostani krízisükön is túl tudják magukat küzdeni, mert értük is nagy kár lenne.
Na és az van, hogy amikor rájuk gondolok, vagy velük beszélek, akkor nyilván érzem ennek az egésznek a szomorúságát, vagy a tanácstalanságot, meg a jajdeszarezazegész érzetet, de aztán ez nem ül rajtam egész napos teherként, és tudok nevetni az utcán vicces dolgokon, meg mások felé odafordulni teljes valómban, meg minden ilyet. Hogy tökre átérzem a nehézségüket, de nem rántom magamra ezt, hanem én ettől függetlenül jól vagyok, és pont ezért tudok mellettük állni (bár nyilván megvisel). Eh, asszem ezt nem tudom olyan jól vagy pontosan leírni, ahogy érzem ennek a két dolognak a szétválasztását vagy egymás mellett létezését.
Még mindig nagyon örülök a benti átszervezés elindításának, kicsit azt érzem, egy lavinát kezdtem el görgetni, mert úgy tűnik, lesznek további folyományok - és mit tagadjam, bazi jó érzés ez is :) mint ahogy az is, hogy úgy tűnik normális évvégének nézünk elébe, nem lesz több tarthatatlan határidő idén, jeeee és jeeee.
És szerintem az itthonléttől is, de van bennem valami nyugodt, nagyon jó várakozás. Örülök annak, ami most van, és jó előérzetem van, valami gyermeki izgalom, nem tudom megfogalmazni mire irányul, de úgy kb mindenre. Örülök és várom a tervezett karácsonyi találkozókat (a csokigyárosokkal, a lakásirodával, a lányokkal, a mostani kollegákkal - bár talán ezt a legkevésbé), lesz színház, talán mozi (jó ötlet vagy nem jó ötlet elmenni? help!) M-kel karivacsi, Ádámmal is ezer év után összejön egy beszélgetős este, lesz éjszakai túra, lesz házibuli, talán egy jóféle pécsi koncert is, meg ahogy csiripelték a madarak KK is - ó te jó ég, ezek egytől egyig csudajó programok, pláne ha én is maradok a jó hullámon.
Hát és ami még nagyban megdobja a várakozós, csudajó hangulatot, az bizony a net bugyraiban megtalált This is us első és második évad. Húúúúúú!! Itt lent a földön is minden rész megérint, egyszerűen nem is értem, hogy tudtak egy ilyen sorozatot összerakni, micsoda univerzális hiányérzetre tapintottak rá! Csodálatos karakterek, az orvostól kezdve a túlsúlyos lányon át a 2 főszereplő apuka, a feleségek, a gyerekek, mindenki irtó szimpi, száz sírvafakadás per rész, olyan szép emberi gesztusok, hogy visszaadta minden hitem a párkapcsolatokban, működő családokban és érző férfiakban - ó azon túl, hogy mindenki menjen Szamoára, mindenki nézzen This is us-t.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése